A cikk az újonnan megalakult római köztársaság belpolitikai kihívásaival foglalkozik egészen a pun háborúk koráig. Választ ad arra, hogy részben mi motiválta Rómát, hogy meghódítsa egész Itáliát, majd pedig az akkor ismert világ nagy részét. 

I. A plebs és a patres között fennálló feszültségek alapvető okai                                                                

A római társadalom végleges differenciálódása plebeius és patricius néprétegekre már a királyok korában megtörtént. Ugyanúgy, mint ezen két réteg eredete, a közöttük található ellentétek gyökerei is egészen ebbe a korba nyúlnak vissza. A plebs azonban, majd csak a köztársaságkor első évtizedei folyamán alakult át önálló politikai erővé, létrehozva a modern értelemben vett kétrendi államot. Ekkora vált olyan politikai tényezővé, amely már elkezdhette a harcot saját jogainak kiszélesítése érdekében.                                                       

A plebs és a patres több mint két évszázadig nézett farkasszemet egymással, aminek lezárultával Róma végül elindulhatott a felemelkedés útján. Az egyik oldalon állt a polgárjoggal nem rendelkező és hátrányos gazdasági helyzetben élő szabad köznép, a másikon pedig az államot ténylegesen irányító és kiváltságokkal rendelkező arisztokrácia. A két osztály ellentéte több okra vezethető vissza, amelyeket három nagy csoportba sorolhatunk. Ezek a következők: a gazdasági kiszolgáltatottság, a társadalmi jogegyenlőtlenség és a katonai szerepvállalás kérdése.                                                          

A gazdasági elnyomás volt talán a plebs számára a legfájdalmasabb és a legelviselhetetlenebb, amelyből végső soron maga a jogegyenlőtlenség is származik. A plebset főként kis földbirtokokkal rendelkező szabad parasztok alkották, de ide tartoztak például a kézművesek és a kereskedők is. Ezt a réteget az állandó elszegényedés jellemezte. A paraszti családokban szokás volt az apai földterület felosztása a fiúutódok között. Ez azt eredményezte, hogy a parcellák egyre kisebbekké és jelentéktelenebbekké váltak, egyre nehezebbé téve a megélhetést az elapródzódó földterületeken.[1] Ez sok paraszt ingatlanjának elvesztéséhez illetve eladósodásához vezetett, melynek végállomása a rettegett adósrabszolgaság volt. Ezt a problémát csak tetézte a patriciusok soha nem nyugvó földéhsége, akik saját földbirtokaik további kiterjesztésére törekedtek, rohamosan felvásárolva a szabadok földjeit. Létezett egy másik földprobléma is, mégpedig az ager publicus, vagyis a közföldek felosztása (pl. hódításokat követően, valójában csak bérbe adták őket). A királyok korától kezdve ebben a kiváltságban kizárólag a patriciusok részesültek, mely a rend döntő megerősödéséhez vezetett, végül a "gőgös" királyt is elűzve.[2]                   

A plebsnek volt egy kisebb, de tehetősebb rétege is. Tehát maga plebs sem volt egységes és ennek megfelelően két különböző célokkal rendelkező irányzata alakult ki. Ezen gazdag plebeius rétegnek sikerült olyan méretű vagyont összegyűjtenie, amivel függetleníthette magát a gazdasági kihívásoktól, így érdekei és céljai sem egyeztek az egyszerű köznépével. A gazdag réteg a plebs politikai jogainak kiszélesítését követelte (tisztségviselés lehetővé tétele, házasságkötés engedélyezése patrícius és nem patrícius között stb.), míg az elszegényedett tömeg elsősorban a gazdasági problémáinak megoldásáért harcolt oly elkeseredetten. A két irányzat közül természetesen a nagyobb súlyt a gazdag plebeiusok képviselték, ezért is került sor először az ő követeléseik beteljesülésére. A gazdag plebeiusok előnye egy másik téren is megnyilvánult, ez pedig a hadsereg volt. Már a királyság korában egyre nagyobb befolyásra tett szert a gyalogos hadviselés, amely az V. és IV. század folyamán még nagyobb hangsúlyt kapott a megváltozott harctéri körülményeknek köszönhetően (városostromok, hegyi hadviselés). Az eddigi hadseregben az arisztokratikus lovasság játszotta a döntő szerepet, ez azonban döntően megváltozott a későbbiekben a plebs által kiállított, phalanx formációba tömörülő gyalogság javára. Ennek megfelelően magától adódik a patríciusok azon gyengesége, hogy háborúban ezek után kénytelenek voltak a plebs támogatására támaszkodni, amelyet, amint látni fogjuk, a köznép kegyetlenül ki is használt.

II. Az első kivonulás                                                                                                                                             

Az etruszk iga lerázását követően Róma városa egyedül találta magát az etruszkok, volscusok, latinok és szabinok alkotta ellenséges gyűrűben. Ennek köszönhetően már közvetlenül a királyok elűzését követően támadás érte Rómát Clusium királya, Porsenna részéről. A helyzet a későbbiekben sem enyhült, Rómának folyamatos harcokat kellett vívnia fennmaradása érdekében, amely a plebs alkotta katonaságot fokozottan igénybe vette. Ez az egyre nagyobb politikai öntudattal rendelkező katonaság tette meg az első lépést a plebs jogai érdekében.                                                                           

A hagyomány szerint i.e. 494-ben került sor az első secessióra (más források alapján i.e. 471-ben), amikor is a római hadsereg nem volt hajlandó harcba szállni a fenyegető ellenséggel. "Azon méltatlankodtak, hogy a határokon kívül ők harcolnak a szabadságért, az állam hatalmáért, otthon pedig polgártársaik rabságban tartják és elnyomják őket; szabadabban élnek háborúban, mint békében, biztonságosabban az ellenség, mint polgártársaik körében."[3] A nép kivonult a Rómától nem messze található Szent Hegyre (Mons Sacer),[4] ahol letáborozva várta a patriciusok reakcióját. Az ellenségtől és a plebs szerveződésétől megrémült patrícisuok az ékesszóló Menenius Agrippát küldték ki tárgyalni a Szent Hegyre, amelyet Livius ekképpen ad elő: "Amikor bebocsátották a táborba, úgy hírlik, ősi és fésületlen beszédmódján nem is tett egyebet, csak ezt a mesét mondta el: „Valamikor réges-régen, amikor az ember teste még, nem úgy, mint manapság, nem forrott eggyé, hanem valamennyi testrésznek meg­volt a maga saját véleménye, a maga szava, méltatlankodni kezdett valahány, hogy övé a gond, a munka és a fáradság, amivel mindent megszerez a gyomornak, az pedig ott középen mit sem tesz, csak élvezi a gyönyörűségeket, amiket a többi nyújt neki; összeesküdtek hát, hogy a kéz nem viszi az ételt a szájhoz, a száj nem fogadja el, amit adnak neki, a fogak pedig nem rágják meg. Haragjukban éhséggel akarván megzabolázni a gyomrot, azzal együtt az egész testet teljes sorvadásra juttatták a tagok. Ekkor értették csak meg, hogy a gyomor sem jelentéktelen szolgálatot teljesít, és legalább annyira táplálja a többi tagot, mint amennyire őt táplálják, visszaadván a test valamennyi részének azt, amiből élünk, erősödünk, és egyaránt osztja el az ereken keresztül a megemésztett étel termékét, a vért.”"[5] Így sikerült a hagyomány szerint a Menenius Agrippának rávennie a köznépet, hogy kezdjen tárgyalásokba a patríciusokkal. Az első secessio teljes sikert hozott a nép számára, melyt követően megalapíthatták első, néptribunusi intézményüket (tribunus plebis). A legelfogadottabb elmélet alapján először két tribunust választottak, név szerint C. Liciniust és L. Albinust. Az i.e. V. század közepétől számuk 10-re emelkedett. Személyük szent és sérthetetlen volt (sancrosanctus), a nép közül választották őket. Két fontos joggal rendelkeztek, az egyik a "közbelépési jog" (a ius intercendi - közbelépés és a ius auxilii - segítségnyújtás), amely az esetben lépett életbe, ha egy magisztrátus visszaélt hatalmával egy plebeius kárára, illetve a "vétójog", amellyel a néptribunusok a szenátus plebs számára kedvezőtlen határozatait vétózhatták meg (ez csak később alakul ki). A néptribunusi intézmény létrejöttét annak is köszönheti, hogy a plebs vezető rétege felismerte, hogy először saját intézményi rendszerét kell létrehoznia, és majd csak ezután próbálkozhat meg a hagyományos magisztratúrák tisztségeinek elnyerésével.            

Azonban ezzel nem állt le a plebs önszerveződése. Közvetlenül a kivonulást követve létrehozták maguk között az aedilis plebis tisztséget, akit a concilium plebis nevezetű gyűlésen választottak a néptribunusokkal egyetemben. A gyűlésen meghozott határozatokat nevezzük plebiscitumoknak. Ezzel a plebs saját öntudattal, politikai célokkal és intézményekkel rendelkező renddé alakult, amely képes volt megállni a saját lábán és effektív harcot folytatni a patres ellen.

III. Az XII táblás törvények és az új tribusbeosztás                                                                                    

A plebeius-patricius viadal következő állomásának a XII táblás törvényeket (leges duodecim tabularum) kell tekintenünk. Kétségtelen részét képezi a plebs harcának, mivel a törvénykezés lezárultát követőn annak ereje tovább erősödött.                                                     

A törvények meghozatala előtt Rómában a szokásjog uralkodott, amely lehetővé tette a hatalmat birtoklók számára annak kihasználását saját céljainak elérése érdekében. Az ostor a plebs hátán egészen az i.e. 451/450-es évig csattogott, amikor is a plebs nyomására megszüntették az összes hivatalt és a teljhatalmat egy 10 decemvirből (decemviri legibus scribundis) álló kollégiumnak (decemviratus) adták át, amelyet kizárólag patriciusok alkottak. Megbízatásuk egy évre szólt, feladatuk pedig a szokásjog kodifikációja illetve ezen időtartam alatt az állam kormányzása volt. Az annalista hagyomány szerint a következő évben is decemviratust választottak - benne már 5 plebeius is helyt kapott - ami az első kollégium által létrehozott 10 táblát további 2 táblányi törvénnyel egészítette ki.[6]                                         

A törvénykönyvek az egyik legfontosabb történelmi forrásaink. Betekintést nyújtanak az adott társadalom életébe, annak problémáiba és akár vezetőinek gondolkodásmódjába is.  Nincs ez másképp Róma esetében sem, habár a frissen kodifikált törvény eredetiben nem maradt fenn, csupán későbbi híres szerzők munkáiból ismerjük viszonylag pontosan. A Tizenkéttáblás Törvények szolgálnak majd alapul a klasszikus római jog számára, amelyen a mai modern demokráciák törvénykezései is alapulnak.                                                             

Maga a törvénykönyv kiterjed az élet minden területére, de nézzük meg, hogyan is oszlott fel annak tartalma. Az I-II. táblák az igazságszolgáltatás alapvető menetét fektetik le. A III. az adósrabszolgaság ügyeivel (az adós és a hitelező viszonya), míg a IV-V. táblák a családjogi kérdésekkel foglalkoznak. A VI-VII. a magántulajdonnal (adásvétel, birtokjog), a VIII. pedig a magántulajdon védelmével foglalkozik (lopás büntetése, károkozás stb.). A IX. tábla a főbenjáró ügyekkel, a X. tábla a temetkezés szabályaival. Míg a két utolsó, később létrehozott tábla további, különböző intézkedéseket foganatosított meg.[7]  A törvénycikkelyeket közelebbről megvizsgálva bizonyos görög hatást lehet felmutatni. Ez főként a birtokjogra vonatkozik, mivel a római birtokrendszer, annak szabályozásai a dél-itáliai görög városok birtokjogán alapulnak.                                                                                

A törvénycikkelyek között ráakadhatunk érdekes rendelkezésekre is. Ilyen például a X. tábla részét képező azon rendelkezés, amely szerint minden polgárt ugyanolyan módon, lukszus nélkül szabad csak eltemetni. Erre azért lehetett szükség, mivel a gazdagabb családok a temetkezést jó alkalomnak találták arra, hogy megmutassák gazdasági erejüket, gazdagságukat, ez pedig esetenként a szegény néprétegek rosszallását válthatta ki. Ez a rendelkezés erősítette továbbá a patriciusok közötti összetartást, mivel megszüntette az efféle rivalizálást. Az adósrabszolgaságot érintő cikkelyek főként a hitelező érdekét védték, de bizonyos fokú védelmet nyújtanak az adósnak is (pl. a hitelező fogva tarthatta és így kényszeríthette ki az adóst adóssága lerovására). A törvénykönyvben megtalálhatóak a talio-elv (szemet szemért, fogat fogért) intézkedései is, azonban korántsem játszanak döntő szerepet, mivelhogy a törvénykönyv egyik célja, hogy a társadalom életet teljesen a jog kapui közé zárja, ennek megfelelően kizárva az önrendelkezés és az önsegély fogalmát. Egyik másik rendelkezés, amely a később létrejövő táblákon található meg, tiltja a házasságot patricius és plebeius között. "...a Tizentkéttáblás Törvények már nem csupán az előkelőket és a köznépet ismerte mint társadalmi csoportot, hanem figyelembe vette a vagyont is mint a társadalmi hovatartozás kritériumát, ugyanis megkülönböztette a birtokosokat (assidui), ... valamint a vagyontalanokat (proletarii), akiknek gyerekeiknek kívül semmi egyéb tulajdonuk nem volt."[8]   

Nem tudjuk pontosan, hogy mikor kerülhetett sor Róma tribusainak újrafelosztására. Egyes feltételezések szerint ez már az első kivonulást követően megtörtént, mások ezt jóval későbbre, a jog kodifikációjának idejére teszik. Rómát eredetileg három, nemzetségi alapon szerveződő tribusba sorolták be, amelyek nevei Tities, Ramnes és Luceres voltak. E helyett vezették be a területi alapon tagosodó tribusokat. Róma városában létrejött a Suburana, Esquilina, Palatina és Collina tribusok, a várost övező területeken pedig további 16 tribus volt megtalálható, melyek száma idővel fokozatosan növekedett (végül 35). Az új tribusbeosztáson alapult a comitia tributa nevezetű népgyűlés is, amelyben a patríciusoknak csak nagyon gyenge befolyásuk volt, mivel nem tudták kihasználni a clienseik nyújtotta előnyöket. A comitia tributa a comitia curiata és a comitia centuriata mellett egyre nagyobb szerepet fog játszani a köztársaságkorban. Erre az időre tehető a hagyomány által serviusi alapításnak tekintett comitia centuriata tökéletesedése is. A 193 centuria mindegyike csupán egy szavazattal rendelkezett, tekintet nélkül annak nagyságára. Ez azt eredményezte, hogy a leggazdagabbak alkotta 98 centuria leszavazhatta a szegényebbek 95 centuriáját. Ennek is köszönhető, hogy a plebs későbbi polgárjogi harcában és szinte az egész köztársaságkor alatt egyre nagyobb szerepet fog kapni a comitia tributa, a tribusonként szerveződő népgyűlés.

IV. A Licinius-Sextius-féle törvények                                                                                                  

Az i.e. V. század polgárjogi összecsapásainak egyik nagy nyertese a gazdag plebeius réteg volt. A néptribunusok általában az ő köreikből kerültek ki, ezáltal befolyáshoz jutottak az állam irányításában. A Tizenkéttáblás Törvények keretében további jogokhoz jutottak, azonban egyet meg is tiltottak nekik, ez pedig a patricius és a plebeius közötti házasság volt. Azonban ez a korlátozás sem lehetett sokáig érvényben, a hagyomány szerint már i.e. 443-ban a lex Canuleia keretében eltörölték, lehetővé téve a gazdag plebeiusuk és a patriciusok közötti kapcsolatlétesítést (érdekházasságok). A kialakuló jó viszony érződött a comitia centuriata munkájában is, mivel a 18 patriciusok alkotta centuria nem lett volna képes irányítani annak munkáját a leggazdagabb plebeiusok alkotta 80 centuria segítsége nélkül. Azonban a plebs felső rétege sem volt teljesen elégedett helyzetével, nem elégedett meg az állam irányításából kapott kis szeletkével, ezért tovább harcolt politikai jogainak kiszélesítése érdekében. A szegény köznép helyzete mindeközben mit sem változott, sőt, az i.e. IV. század külpolitikai eseményei következtében tovább romlott, mely végül újabb belpolitikai krízishez vezetett.                        

Róma városa az i.e. V-IV. század fordulóján kis mértékű területi gyarapodásra is szert tett Veii és Fidanae városállamok kárára. Gondolhatnánk, hogy ez enyhített a földproblémán, azonban korántsem volt ez a helyzet. A patres figyelmen kívül hagyva a plebs érdekeit gyakorlatilag maga között osztotta fel a teljes meghódított területet. Tovább rontott a plebs helyzetén a lakosság természetes szaporulata, amelynek következében egyre több és több földnélküli polgár élt Rómában. Ez a gazdag plebeius réteget is megviselte, amely a háború fő terhét volt kénytelen viselni. Tovább súlyosbított a helyzeten az i.e. 387-ben Itáliát elözönlő gall áradat, mely végül Rómát is elfoglalta. Az ostrom ideje alatt sok polgár veszítette el vagyonát, lett nincstelen. A parasztok földjei parlagon hevertek, a kereskedők képtelenek voltak munkájukat végezni. Rengetegen juthattak ekkor rabszolgasorsra. A helyzetet súlyosbíthatta az i.e. 378-ban kiépített városfal is, amely hatalmas mértékű munkaerőt követelt meg.                                                                                                          

A plebs két erőszakos kísérletet is tett a helyzet megváltoztatása érdekében (i.e. 385 és 375), azonban mindkét próbálkozás kudarcot vallott. A patriciusok egy része felismerve a helyzet súlyosságát a kiegyezésre törekedett. A válságos helyzetnek az i.e 367-ben meghozott leges Liciniae Sextiae vetett véget. A törvényt Caius Licinius Stolóról és Lucius Sextius Lateranus néptribunusokról nevezték el. Az egyik legfontosabb intézkedése megnyitotta a plebeiusok előtt a legmagasabb állami magisztratúrákat (köztük a consulit is), így a gazdag plebeiusok már tevékenyebb szerepet vállalhattak az állam irányításában. Egyes vélekedések szerint már ekkor törvénybe foglalták, hogy az egyik consulnak plebeiusi származásúnak kell lennie, azonban ez valószínűbb, hogy csak az i.e. 342-ben meghozott lex Genucia keretében került megfogalmazásra. A plebeiusok vezető rétege mellett ezt követően a népgyűléseken keresztül a köznép is beleszólhatott a törvénykezésbe, melynek határozatait végül a szenátus szentesítette. Ez tette lehetővé, hogy az elkövetkező években több olyan törvény meghozatalára is sor került, amelyek a plebeiusok érdekeit szolgálták.  

Sextius és Licinius törvényének keretében sor került a plebs gazdasági helyzetének javítására is. Enyhítettek az adósok terhein (az eddig kifizetett kamatot levonták a teljes adósságból) és maximalizálták az egy polgár által, közföldekből bérelhető földterület nagyságát 500 iugerumban. Így került sor Róma történetében először arra, hogy a földbirtokostól elvették a korlatozást meghaladó földet és azt a plebs rendelkezésére bocsátották.                        

A polgárjogi harc egyik utó, de korántsem lebecsülendő eseménye az i.e. 326-os évhez köthető, amikor a plebs számára oly sok szenvedést hozó adósrabszolgaságot gyakorlatilag eltörölték (lex Poetilia). Hasonló jelentőséggel bír az i.e. 304-ben a Gnaeus Flavius által meghozott ius Flaviuanum is, amely a bíróságok előtt tett egyenlővé minden római polgárt.                                                                                                                          

A plebeius-patricius szembenállás végleges lezárása valamikor i.e. 289 és 286 között mehetett végbe (a legelfogadottabb évszám a 287-es), amikor a nép újfent secessio gyakorlatához folyamodva elhagyta Rómát, így kényszerítve ki a kívánt politikai engedményeket. A patriciusok Quintus Hortensius diktátorrá való kinevezésével próbálták megoldani a válságot, aki végül megegyezésre jutott a Ianiculum-hegyen (a Tiberis jobb partján) táborozó elégedetlenkedőkkel. Így került elfogadásra a róla elnevezett lex Hortensia. A lex Hortensia legfontosabb intézkedései közé tartozik az a rendelet, amely szerint a concilium plebisen meghozott plebiscitumok ezek után az egész római népre, tehát a patriciusokra is érvényesek. Másik fontos változtatás a törvényhozásban az volt, hogy eltörölték a szenátus jóváhagyó jogát (auctoritas), tehát a plebs által meghozott törvényeket a szenátusnak nem kellett szentesítenie, ezek után egyből hatályba léptek. A concilium plebis ezek után elveszítette jelentőségét, és ezt követően gyakorlatilag a comitia tributa vette át a szerepét, mellyel annak jelentősége felértékelődött.

V. Összegzés                                                                                                                                                                                                      

A IV. század törvényei Rómában teljesen új alapokra helyezték az életet. Végleg felbomlott a a régi, archaikus jegyeket mutató társadalmi rend és kezdett kialakulni egy sokkalta több dimenzióval rendelkező társadalom. Megszűntek a határok a különböző osztályok között, a néprétegek keveredtek. Ennek megfelelően a vérségi származás sokat veszített jelentőségéből, és egyre nagyobb hangsúlyt kapott a vagyoni helyzet. A patriciusok és a plebeiusok vezető rétegei keveredésének köszönhetően Rómában kialakult egy új vezetői réteg. Sok régi prominens család letűnt, míg mások felemelkedtek és részt vettek a kormányzásban. Ezzel az kimenetellel a gazdag plebeiusok gyakorlatilag elérték összes céljukat. A szegény plebeiusok érdekei iránt ezek után nem voltak érdekeltek. A gazdag plebeiusok nem kívánták fölemelni magukhoz a szegényeket, ellenkezőleg: ők akartak a patríciusok közé emelkedni. Azonban az egyszerű szabad köznépet ez egyáltalán nem zavarta. Céljaik között mindig is a gazdasági biztonság elérése foglalta el az első helyet, ennek pedig az egyik legfontosabb eleme az ager publicusból való részesedés volt. Politikai céljaik csupán a másodhegedűs szerepét kapták és ezek után többé nem is kerültek élesen a felszínre.          

IV. század változásai nem csak a római társadalmat, hanem magát az államot is átformálták. Olyan új államapparátus épült ki, amely a későbbikben tovább fejlődve már képes volt egy világbirodalom irányítására is. Róma minden tekintetben megerősödve került ki a polgárjogi harcokból. A két szemben álló párt kezdte felismerni, hogy a belpolitikai problémákat a hódítások kiterjesztésével lehet a legkönnyebben orvosolni. Ha nem is vesszük figyelembe a rómaiak saját természetükből fakadó hódítási vágyát, a plebs és a patres között fennálló érdekközösség már az i.e. IV. század folyamán egy sor hódító háborúba sodorta Rómát, amelynek köszönhetően végül egy világbirodalom jött létre.                                                                                                                                                                         

VI. Felhasznált irodalom                                          

• 1. Havas László - Hegyi W. György - Szabó Edit, Római történelem, Osiris Kiadó, Budapest, 2007.                            
• 2. Miroslav Mirković, Rimska država pod kraljevima i u doba republike, DOSIJE, Beograd, 2002. (=Miroslav Mirković: A római állam a királyok és a köztársaság korában)                                                                             
• 3. N.A. Maškin, Istorija Starog Rima, Naučna KMD, Beograd, 2005.(=Maškin: Az ókori Róma története)
• 4. Hermann Kinder - Werner Hilgemann - Manfred Hergt, Atlasz Világtörténelem, Athenaeum 2000 Kiadó, Budapest, 2006.                                                                                                                                                                          
• 5. Kertész István, A hódító Róma, Kossuth Könyvkiadó, Budapest,  1977.                                                   
• 6. Alföldy Géza, Római társadalomtörténet, Osiris Kiadó, Budapest, 2002.