Tóth Tibor: Titus Liviusnak, a római „virtus” (dicsőség) és „piètas” (erény) ideálja képviselőjének portréja

Titus Livius az ókori római történetírás egyik legnagyobb alakja. Művét az egész birodalom területén ismerték és széles körben olvasták. A középkori általános kulturális hanyatlást követően a reneszánsz és a humanizmus korában fedezték fel csak újra jelentőségét, miután a birodalom bukását követően teljesen letűnt a porondról, megannyi más ókori vívmánnyal egyetemben.                                                                                                                   

Ezen nagyszerű római író életéről nagyon keveset tudunk. Mindaz, ami számunkra ismert, és amelyekre életének tanulmányázása során támaszkodhatunk, főként más írók tollából nyerhető ki. Sosem készült életéről teljes, korabeli biográfia, a rövid, más művekben megtalálható utalásokból, idézetekből, jegyzetekből pedig nehéz akármi biztosat is kikövetkeztetni életének nagy részéről. Titus Livius az észak-itáliai Patavium városában született, amely a mai Padua (Padova) városának felel meg. Emiatt gyakran nevezik patavinusi történetírónak, illetve olykor nevéhez is hozzácsatolják e jelzőt (Titus Livius Patavinus). Nem tudjuk pontosan mikor született, feltehetőleg i.e. 64 és 59 között, azonban a legvalószínűbb datálás az i.e. 59-es évre tehető. Tehetős és előkelő családból származott, emiatt szülővárosában kitűnő polgári neveltetésben részesült. Pataviumot csak a zűrzavaros polgárháborús évek lezárultát követően, i.e. 27-ben hagyta el. Feltehetően az Augustus korát megelőző polgárháborúk akadályozták meg a fiatal Liviust abban, hogy tanulmányait a kor más előkelő fiataljaihoz hasonlóan az ókori világ valamelyik kulturális központjában folytassa, mint amilyen Róma vagy Athén volt.

Livius az átköltözést követően szinte élete végéig az Örök Városban maradt, ahol egész életét az írásnak szentelhette. Tehetett ezt több okból is, hiszen gazdasági függetlenségben élt. Nem volt rá szüksége, hogy politikával, kereskedelemmel vagy más gazdasági tevékenységekkel foglalkozzon, hisz származása, hírneve és patríciusi kapcsolatai megengedték számára a kényelmes és gondokat nélkülöző életet. Rómában talált házastársat is magának, akitől feltehetően egy fia és egy lánya született. Annak ellenére, hogy a birodalom adminisztrációs központjában élt és hogy kapcsolatainak köszönhetően könnyen vezetői székbe kerülhetett volna, ezt sohasem tette meg. Mindig is megmaradt írónak, távol tartva magát a politikától és a kormányzástól.

Az állam első emberével, Octavianus Augustusszal elsőrangú volt a kapcsolata. Barátságuk olyan jó volt, hogy állítólag Octavianus gyakran nevezte Liviust pompeiánusnak, viszonyukat azonban ez sem rontotta meg (Patavium városa a polgárháborúban a köztársaságpártiak oldalán állt, illetve maga Livius is mérsékelt republikánus ideálokat vallott). A hosszú római tartózkodását követően, életének delén, körülbelül i.sz. 14-ben elhagyta Rómát és visszaköltözött szülővárosába, Pataviumba. Abban az évben hagyta el az Örök Várost, amikor Octavianus meghalt, három évre rá pedig, i.sz. 17-ben ő is követte az első császárt és barátját a sírba.

Titus Livius nem volt a szó szoros értelmében vett történetíró. Írástechnikája, a történelmi események leírása, azok megközelítése és kifejtése mind arra utalnak, hogy inkább volt rétor, mintsem történész. Több, a történelem szempontjából fontos témakörben sikertelenül próbált helytállni. Ilyen volt a hadtudomány: a katonai kérdések esetében gyakran vétett alapvető hibákat, amely tévedések már művének autentikusságát is célkeresztbe helyezik. A mai historiográfiában főművét nem tekinthetjük elsőrangú történelmi forrásnak. Művében nehéz meghúzni a határt a legendával átszőtt történetek és a valós történelmi események között. Mentségére szóljon, hogy célja nem is az volt, hogy egy történelmi remekmunkát készítsen el a jövő generációinak. Livius szent céljának tekintette a római morál és erkölcsök visszaterelését a római nép kebelére, amely a polgárháborúkat követően teljesen eltávolodott ősei erényeitől. Hitt abban, hogy a legendás hősök által véghezvitt dicső és erkölcsös cselekedetek leírása által, átültetheti ezen ideálokat a nép szívébe. Szerette volna, ha az útjáról letért Populus Romanum levonva művéből a morális cselekedetek tanulságát, visszatér ősei nyomába. Ugyanez volt Augustus célja is, hogy a régi római morálokat visszahozza a közéletbe.[1] Bevezetőjében Livius a következőképpen definiálja munkásságának egyik fő célját: leírni a régi rómaiak életét és szokásait, amelyek hozzájárultak a római hatalom megerősödéséhez, továbbá kifejteni azokat a körülményeket, amelyek Rómát világbirodalommá avanzsálták.

Főműve, amely az Ab urbe condita nevet viseli (magyarul: A római nép története a város alapításától) teljesen át van szőve a korabeli római hagyomány és mítosz elemeivel. Annak ellenére, hogy már akkoriban tisztában voltak vele, hogy a Livius által leírtak nem felelnek meg teljes mértékben a valóságnak, műve nagyon elterjedt volt és még életében nagy dicsőséget hozott alkotójának. Livius stílusa és könnyed latin nyelvezete művét szórakoztatóvá és élvezhetővé tette. Az arisztokratikus körökben Livius állandóan szívesen látott személy volt, bejárása volt a legszűkebb körű eseményekre is. Állítólag, ahogyan azt Fiatalabb Plinius kifejti nekünk művében, egy Cadiz városából származó római polgár csak azért átutazta a fél birodalmat, hogy láthassa a nagy történészt, majd az ezek után azonnal visszatért lakhelyére, Hispániába.

Munkásságának egyelten alkotása, mint ahogyan azt már kifejtettük, az Ab urbe condita volt. Livius a kezdetektől fogva kívánta leírni Róma városának történetét, egészen a saját koráig. Technikáját tekintve évről évre haladva dolgozta fel az eseményeket, hűen a római annalisztikus hagyományokhoz. Az évről évre történő adatfeldolgozást csak egy esetben szakította meg: a kilencedik könyvben megszegve a saját maga által lefektetett szabályát, beleszőtt művébe egy ún. digressziót, amelyet mi Alexandros-digressziónak is nevezünk. Livius ennél a szakasznál azt a lehetőséget boncolgatja, hogy mi történt volna, ha Nagy Sándor Perzsia meghódítását követően nyugatra fordítja phalanxjainak lándzsaerdejét. A digresszió a kilencedik könyvnek épp annak a részében kap helyet, amikor a rómaiak caudiumi vereségéről (i.e. 321) és III. Alexandros haláláról esik szó (i.e. 323). Az Ab urbe condita Róma történetét az i.e. 753-as évtől fogva dolgozza fel egészen Drususnak, Augustus fogadott fiának haláláig (i.e. 9).

Livius munkáját a későbbi tudósok tizedekre, dekadákra osztották fel (mindegyik dekada 10 könyvből állt). Feltehetőleg Livius maga az ötödös felosztást, tehát a pentadákra való felosztást alkalmazta. Főműve összesen 142 könyvből állt, amelynek nagy része elveszett, számunkra teljes mértékben csupán a teljes első, harmadik és negyedik, illetve az ötödik dekada fele maradt fenn. Tehát elolvasható az első tíz könyv, illetve a 21-től 45-ig tartó könyvek. Az összes többi kötet - a mű hatalmas népszerűségének és elterjedtségének ellenére - elveszett. Az elveszett könyvek tartalmáról csupán szűkös feltételezéseink vannak, amelyek más ókori írók lábjegyzetein, idézetein és utalásain alapulnak Livius munkájáról. A mű tartalma a következőképpen néz ki: az első öt könyv a korai római történetet dolgozza fel (Aeneas megérkezése Itáliába és a legendás városalapítás), a hatodiktól egészen a 15-ig tartó könyvekben Itália meghódítása kap helyt, tehát az etruszkokkal, szamniszokkal, görögökkel és Pürrhosszal vívott háborúk. A 16-30 könyvek az első és a második pun háborút, míg a 31-től 45-ig tartó könyvek a Földközi-tenger keleti részének meghódítását, vagyis a görögökkel, makedónokkal, a szeleukidákkal stb. vívott harcokat boncolgatja. A 46 és 55 között kötetek Karthágó és a hellenisztikus világ végleges meghódítását taglalja, az 56-tól 90-ig tartó könyvek pedig azt a zűrzavarokkal terhelt periódust, amely Sulla véres polgárháborújával és uralkodásával ér véget. 91-105 az első triumvirátust, 106-115 Caesar uralkodását, míg a 116-120 között tartó könyvek az Octavianus és Marcus Antonius között i.e. 43-ban lezajló mutinai csatát taglalják. Végül pedig a 120. könyvtől egészen az utolsó, 142-ig könyvig tartó rész Augustus hatalomra jutásának körülményeit és uralkodásának első felét írja le, egészen Drusus haláláig. Láthatjuk, hogy az i.e. I. század mindegyik évére gyakorlatilag egy teljes könyv jut, míg a VII. századtól kezdődő 600 évre csupán 50-60 könyv. Ezt a hatalmas vállalkozást Livius egész életén keresztül írta. Művét, mihelyst megírt egy részt, azonnal kiadta. Az Ab urbe condita legelső részének kiadására valószínűleg már i.e. 27/26-ban sor került, ezt sorozatosan követték az újabb megjelenések. Miután művét Livius befejezte, a teljes művet egészében újra kiadták.

Arra a kérdésre, hogy Livius milyen forrásokat használt történelmi munkájának megírásához, nehéz válaszolnunk. Sok kutató feltételezi, hogy Róma i.e. 386-ban gallok által történő kifosztásakor megsemmisült minden olyan forrás, amelyet Livius felhasználhatott volna művéhez. Ezért sokan megkérdőjelezik Livius minden olyan leírását és közlését, amelyek ezt az eseményt megelőzik. Azonban az utóbbi időben kezdett megjelenni az a feltevés is, hogy a gall betörés és Róma kifosztása nem volt olyan végzetes hatással Rómára, és talán a korabeli íratok is fennmaradhattak. Mindenesetre Livius sokszor még azokat a forrásokat sem használta, amelyek rendelkezésére álltak (a római fastik-évkönyvek, különféle kalendáriumok, épületek feliratai, egyéb dokumentumok). Feltehetőleg a legtöbbet az i.e. III. század annalistáitól kölcsönzött, akiknek munkái számunkra szinte teljesen elvesztek. Ebben is rejlik Livius munkájának egyik erénye, hogy olyan történelmi munkák adatait tárja elénk, amelyek elvesztek a későbbi generációk számára. Ebből a szempontból azonban Liviusnak van egy gyengéje is: nem tanulmányozta át, nem ellenőrizte le az általa átvett adatok helyességét. Nem hasonlította össze a rendelkezésére álló különböző munkák adatait és nem szűrte ki azok helytelenségét, még ha ezt meg is tehette volna. Egy mondattal kifejezve: nem végzett forráskritikát. Livius nem végzet a szó szoros értelmében vett történészi munkát, sok adatot gondolkodás nélkül átvett más történetíróktól, azok írásait csupán hozzáidomította saját nyelvezetéhez és művéhez. Egyik ilyen későbbi történetírónak számít Polübiosz is, akinek munkájából rengeteget kölcsönzött Titus Livius.

Liviusnál a fantasztikus és legendás események előnyt élveznek a történelmi tényekkel szemben. Maga is tisztában volt vele, hogy sok, általa leírt misztikus történet csupán a képzelet és a hagyomány szüleményei. Livius hajlandó volt beáldozni munkájának történelmi pontosságát, hogy a legendás történetek leírásán keresztül hathasson a széles néprétegekre. Livius maga is Augustus és annak dicső korának befolyása alatt állt. Annak ellenére, hogy köztársaságpárti ideálokat követett, művében dicsőíti a hatalmas Római Birodalmat és Augustust. Ez egybevágott a császárnak és magának a kornak követelményeivel is. Azonban, Livius nem csak Augustust és a császárság kiemelkedő személyeit ünnepli, hanem például a két diktátorgyilkost, Brutust és Cassiust is, akiket, mint a római történelem nagy alakjaiként tüntet fel.

Livius Ab urbe conditája, annak ellenére, hogy nem tekinthetjük teljes értékű történelmi munkának és hogy csak fragmentárisan maradt fenn számunkra, az egyik legfontosabb forrásunk a korai római történelem tanulmányozásához. Műve nagy hatással volt a eljövendő generációkra és mint példa szolgált a későbbi történészek, rétorok, politikusok és más írók számára. A római iskolákban a kötelező tananyag része volt, és valószínűleg, mint tankönyv szolgált. Köszönhetően Livius stílusának, latin nyelvezetének tisztaságának és könnyedségének - amely tulajdonságok a művet oly népszerűvé tették -, még ma is széles körben olvasott és használt mű, amelyet gyakran használnak a latin nyelv oktatására.

Írta: Tóth Tibor

 

 



[1] Augustus egyik érdekes ilyen intézkedése a házasság szentségének és a római nő szerepének, mint a család összetartó erejének növelése volt.

 

Hírek

2018.02.25 16:14
Új szerzőnk Kiszely Tóth Anett történész-levéltáros, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság tagja.Elsődlegesen középkori és kora újkori témákban kutat. Fő kutatási terület:  a XVI. századi magyar arisztokrácia kapcsolatrendszere, különös tekintettel a Guthi Országh családra....
2015.01.04 14:10
Fekete György mentálpedagógus jól ismert szerző, mind a nyomtatott sajtóban, mind az online médiában. Budapesten született 1951-ben. Eredeti végzettsége történelemtanár (ELTE BTK, 1970-1975.). A továbbiakban szakmai önéletrajzából idézünk:   "az Országos Pszichiátriai és Neurológiai...
2014.08.06 22:09
  Szoboszlai Endre 1957-ben született Derecskén. 1986-89 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karán tanult, ahol csillagász-ismeretterjesztő diplomát szerzett. 1992 és 94 között a szegedi József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán belpolitika szakos...
2013.12.28 15:46
    Patyi Szilárd 1987-ben született a délvidéki Szabadkán. Az áltanos és középiskolai tanulmányait is itt végezte. Jelenleg a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának történelem-filozófia alapszakos hallgatója.  Fő érdeklődési területe a XX. század és a délvidéki...
2013.10.01 20:24
A Magyar Jogász Egylet Zala Megyei Szervezete, a Zala Megyei Területi Ügyvédi Kamara, a Zalaegerszegi Törvényszék és a Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltára tisztelettel meghívja Önt a DEÁK ÉS A NŐK Női sorsok és szerepek Deák Ferenc környezetében címmel Deák Ferenc születésének 210....
1 | 2 | 3 | 4 | 5 >>