Topor István: Mét micva. Zsidó gyászszokások Bródy Sándor Rembrandt halála, a halál Isten csókja című novellájában

Bródy Sándor olaszországi emigrációjának első évében (1920-ban) Padovában kezdte írni a Rembrandt-ciklus novelláit, és hazatérését követően szanatóriumi és kórházi szobák magányában fejezte be.

            A Rembrandt-téma régóta izgatta már. 1906-ban, öngyilkossági kísérletét követően, nyugat-európai körutazása során Bécs, Hága, Amszterdam és Leyden múzeumait és képtárait bejárva végigcsodálta a Rembrandt képeket. Legjobban a festő önarcképei ragadták meg. A képek mögött a holland géniusz titkát kereste. Magával ragadta az önarcképekből sugárzó őszinteség, az öngúny, az elpusztíthatatlan életerő és kíváncsiság, amely a képekről áradt. Felfedezte a közte és Rembrandt közötti rokon sorsot, hiszen a festő zseni is a siker és népszerűség csúcsáról zuhant a feledésbe, a magányba és nyomorba, ugyanúgy mint Bródy. Úgy vélte, közös sorsukban az is, hogy mindketten művek garmadáját alkották, és hogy megviselt, öreg szervezetük ellen harcot vívott a fel-feltámadó életerő.

            E a felfedezésekből születtek meg a „szabálytalan” Rembrandt-novellák. Azért „szabálytalanok,- írja Vajda Miklós[1]- mert a szabályos novellában nem fért volna el mindaz, amit ő maga az író, nem hőséről, hanem önmagáról akart elmondani. Rövid, villanásnyi képeket ír hát, olyan helyzetekbe állítva Rembrandtot, hogy minden magyarázkodás nélkül, közvetlenül szólhasson általa, azonosulhasson vele, elmondhassa megaláztatásait, szenvedését, felbuzdulását, az öregkori vágy kínjait, elkérkedhessen azzal, amire büszke volt, dühönghessen azokra, akikre haragudott, és még egyszer eltűnődhessen a zsidó faj sorsán, ami úgy látszik, haláláig izgatta.

            A Rembrandt-ciklus legmegrázóbb darabja a Rembrandt halála, a halál Isten csókja című novella. Az író Rembrandt halálának és eltemetésének fiktív történetében saját halálának és eltemetésének vízióját örökíti meg. Törvényszerű, hogy hősét (Rembrandt–Bródyt) a zsidó vallás gyászszokásai szerint temetteti el, mivel Bródy, aki egy egri zsidó foltozóvarga fia volt, ennek a vallásnak a hagyományaiban nőtt fel, ezt ismerte, s bár hitsorsosai gyakran támadták a zsidó vallástól való eltávolodása miatt, a halálhoz közeledő megöregedett, beteg író újra visszatalál hitéhez, s azt szeretné, ha e vallás hagyományai szerint temetnék el. Ennél fogva az író ebben a novellában a zsidó gyászszokások világába is bevezeti az olvasót.

Gyászszokások

            Az anyagilag tönkrement és magányos Rembrandtot régi barátja, a szefárd zsidó, Bonus doktor fogadta be. Az ő házában kezdődött a festő agóniája. A doktor, igazi zsidóként, a Talmud szerint járt el akkor, amikor megadta Rembrandtnak a végtisztességet, ugyanis a Talmud elsőrangú kötelességként írja elő a hozzátartozó nélküli halottal való foglalkozást, azaz a mét micvát.

            A haldokló Harmenshez „tíz zsidók jöttek kissé korán, virrasztóba jöttek, és az illető még élt, mégpedig erősen.”[2]

            A halottat, a vallási előírásoknak megfelelően, legalább tíz férfinak kell eltemetni, ennél kevesebb nem lehet. Tíz olyan férfi, aki a 13. életévét betöltötte. Ezért minden jól szervezett zsidó közösségben létezik egy „beteglátogató” társaság, vagy más néven hevrá qádisa, amelynek tagjai ellátják a betegeket, nem hagyják őket magukra haláluk óráján, majd megadják nekik a végtisztességet. A halott házában vallásos szertartásokat is rendeznek, segítik és vigasztalják a családtagokat. Az ilyen tevékenységet nevezik a „könyörületesség gyakorlásának”(gemélut haszádím), amely azért értékes, mert tárgya olyan ember, aki már sohasem tudja viszonozni a jó cselekedetet.[3]

            A Szentegylettől küldött férfiak a haldoklóval elmondatják bűneit, az anyja és az apja nevét, hogy eszébe jusson, ha a halál angyala majd kérdi, majd megimádkoztatják.[4]

            Általánosan elterjedt szokás volt, hogy a halál beálltáról úgy győződtek meg, hogy egy tollpihét tartottak a haldokló szája elé. Ha a tollpihe nem mozdult, akkor megtörtént a nagy dolog. „A szertartásmester megint csak odatolakodott. Valamit morgott, és a Harmens szája elé tartotta a tollpihét. Nem mozgott. Nem mozgott.”[5]

            A halál beálltát követően a tízek maguk között kiosztották a munkát. Eldöntötték, ki mosdatja meg a halottat.[6] A halott mosdatásához kapcsolódó szokások közül az egyik arról számol be, hogy a tetemet háromszor merítik alá egy nagyteknő vízben. Azután a holttestet az asztalra fektetik, melegvízzel lelocsolják, megtisztítják. Ezüst fésűvel megfésülik, ezüst körömvágóval rendbe hozzák mind a húsz körmét.[7] A másik beszámoló szerint miután a tetemet megmosták kilenc csupor vízzel kell leönteni. Az öntést két embernek kell végeznie, mert nem szabad, hogy hézag legyen az öntések között.[8]

            A halottat a mosdatást követően fehérbe öltöztetik.[9] A zsidóknál a hagyományos fehér halottas ruha, a kitli, amelyet a vallásos zsidók még életükben elkészítenek. Hahn István szerint a kitli eredetileg egyszerű ünnepi ruha volt, bizonyíték erre, hogy sok vidéken széder estén is ezt veszik fel, amikor pedig igazán nincs időszerűsége a halál komor gondolatának, hiszen Peszach ünnepe a zsidó nép megszületésének, az egyiptomi fogságból való megmenekülésének boldog ünnepe.[10] Ugyancsak ezt a fehér halottas inget öltik magukra a vallásos zsidók Jom kippurnak, az „engesztelés napjának” előestéjén, és Ros hasonókor, vagyis „kürtharsogás napján”. Csak a XII-XIII. századtól lett szokássá, hogy ünnepi köntösben temettették el magukat igen sokan.[11] Adatközlőm szerint is a halottra fehér vászonból készült, szabály szerint kézen varrott köpenyt vagy inget adtak, alá pedig fehér alsónadrágot.[12]

            A zsidó szokások szerint bánnak Rembrandt tetemével is. Harmens halottas ingét Bonus doktor lánya varrta meg, apja halotti ingének mintájára, az utolsó napon.[13]

            Miután a halottat felöltöztették, gyalulatlan, festetlen koporsóba helyezték.[14] A koporsó összeállításához csak faszögeket használtak. Ezeket is a Szentegylet tagjai közül faragta valaki. Eredetileg még koporsót sem készítettek, hanem csak két hosszú deszkát csapoltak össze.[15] Ugyanígy temetik el Rembrandtot is. Két szél deszka között eresztették a földbe.[16]

            Az elhunyt szemére, szájára cserépdarabokat helyeztek. Rembrandtnak csak a szemére tettek cserépdarabokat, „mert a nagy utazó mégse mehet aprópénz nélkül a nagy útra, és a cserépdarabok a pénzt jelképezik, amire, úgy látszik, szüksége lesz a másvilágon is.”[17]Az itt leírtakban több hiedelemréteg ötvöződik. Az egyik, amely a talmudi időkbe nyúlik vissza, azzal magyarázza a halott testnyílásainak– így szemének és szájának– cseréppel történő lezárását, hogy a démon ne hatolhasson be a holttestbe.[18] A hiedelem másik rétege az antik görög halottkultuszban gyökeredzik. Az ókori görögök hite szerint Kharon, az alvilág révésze, aki a holtak szellemét az Akheron folyón átszállítja a halottak birodalmába, csak azt viszi át, akinek a szájába a földön pénzt tettek, hogy megfizethesse a révpénzt; ellenkező esetben a lélek száz évig bolyong. A halott szemére és szájába helyezett fémpénzt obolosnak vagy obulusnak nevezték. A halott szemére való pénzrakást ismeri az európai és a magyar néphagyomány is.[19]

            A magyarországi zsidók körében általánosan elterjedt szokás volt, hogy az elhunyt kezébe villás faágat helyeztek. A villás faág mankó a feltámadáshoz. Erről a tárgyról Bródy Gárdonyi Gézához írt levelében is említést tesz: „Ott fogunk némán feküdni egymás közelében. A te kézcsontjaid a szent keresztet szorongatják, az enyémben két rossz faág: a villa, amelyre támaszkodnom kell, hogy felemelkedjek, ha a Messiás jön és harsonája hallatszik.”[20] Ezt a tárgyat Gépelachnak hívták, valószínűleg a német Gabel, azaz villa szóból eredeztetve a nevét.[21] A két villás ágat a halott mutató-és hüvelykujja hajlatába helyezték.

            A novellában a lány két újra rügyező körtefaágat tört le a kertben. „Mint két villa, olyan volt az ág, arra kellett, hogy Rembrandt két markába szorítsák: Legyen mire támaszkodnia, ha szól a harsona; fölkelnek a föld alatt lévők, hogy tovább éljenek a föld felett.”[22]

            Miután Harmens porhüvelyével a „question rituale” megtartatott, a tízek, az atya és a lány is früstökölni mentek. „A két szükséges őr, tudatik miért, ott maradt mindvégiglen, ott evett, és azután is ott szundikált. Nagy ravatalozás szerencsére nem volt: csak egy szál gyertya égett.”[23]

            Mivel a halottat nem szabad magára hagyni, ezért a gyászolók őröket jelöltek ki. A szöveg nem utal rá, de valószínű, hogy a Szentegylet tagjai sorsolással döntötték el, ki legyen a két őrző. A sorsolás, a hagyomány szerint, kis golyócskák segítségével történt.

            A elhunytra való emlékezés jeleként mécsest vagy gyertyát gyújtottak a halott feje mellett. Általában két gyertya volt a szokás, de Rembrandt feje mellett csak egy világított.[24]

            Harmens koporsóját a halottvivők vitték a vállukon. A menetet a szertartásmester vezette, akinek „egy carneolfejű bot volt a kezében, és ha a botot felemelte: a nemes koldusok letették a földre Rembrandt volt urat. És minden alkalommal dicsérték, akit elásni vittek.”[25]Ilyenkor a halottvivők Bölcs Salamon énekeiből kántáltak.[26]

            Miután Rembrandt teste a sírba került, a szertartásmester belekiabálta a nyitott sírba:  „El ne felejtsd a neved!”. Adatközlőm is beszámolt erről a mozzanatról, ilyenformán: „Amikor a koporsót a földbe eresztik, odakiabálják a halottnak: Ne felejtsd el a neved, ha megjelensz az Isten ítélőszéke előtt!”[27]

            Kiss József költő az alábbi magyarázatot adta erre: „Babonás hite a zsidók míveletlenebb osztályának, hogy a másvilágon a szegény lelket mindenekelőtt az arkangyal szólítja meg, tudakozva jelmondatát. Ez rendszeresen a zsoltárnak valamely verse, amely a szófejekben az illető keresztnevét tartalmazza. E jelszó olyan passepartout-féle, amely nélkül állítólag a másvilágon egy lépést sem lehet tenni.”[28]Ugyanerről a dologról Bródy Sándor kevéssel halála előtt egy beszélgetés alkalmával a következőket mondta: „…tudni kell mindenkinek, hogy mi a héber neve. Mert, ha az ember meghal és eltemetik a földbe, jön egy angyal és kopog a sírján és megkérdezi tőle, mi a neve. És ha nem tudja a héber nevét, akkor nem eresztik be a mennyországba…Meg kell tanulnom gyorsan az én Poszukomat, különben még megjárhatom én is és nem juthatok be a Gán-Édenbe.”[29]

            A képzet gyökerét Scheiber Sándor a középkori zsidó írásokban találta meg. E források szerint a gonoszok az angyal kérdésére nem tudnak felelni, mert elfelejtik nevüket, aki tehát nem tudja a nevét, gonosznak minősül.[30]

            A temetőből távozók „egy kis füvet, száraz virágot téptek a hantokról és kifelé menvést hátradobták. Mit jelent ez, tudni nem lehet. Semmit és mindent.”[31]

            A fűtépés eredeti rendeltetése a folklórban, hogy az utat elváltoztassák, mégpedig azért, hogy a halál angyala utat tévesztve ne követhesse a hozzátartozókat.[32]

            Általános szokás, hogy a temetőből kijövet a zsidó ember leöblíti a kezét. Nógrádkállón ezt azzal magyarázzák, hogy „a szomorúságot ne vigye be az ember az otthonába.”[33]A Rembrandt temetéséről távozók is így tesznek.[34]

            A gyásznak több külső jele is van, így a földre ülés, a fejre való hamuhintés, a halotti ételt képező hamuval megszórt vagy hamuba mártott főtt tojás fogyasztása, és a ruha bevágása. „(…) a sárga ruhás hivatalos még egyszer hátra nézett, kinek a ruháján kell kriet vágni késsel, de még jobb, ha végig szakítják.”[35]A kriet héberül bevágást jelent. Ez a szokás a bibliai időktől kezdve a gyász külső jele.

            Az itt bemutatott zsidó gyászszokások is igazolják Verebélyi Kincső megállapítását, miszerint: „A temetkezési szokások nemcsak a halálról és a túlvilágról való vallási ( és nem vallási) elgondolásokat tükrözik, hanem az emberi létről szólókat is, sőt még arra is kiterjednek, hogy a társadalom zavartalan működését is fenntartsák.”[36]

Irodalom

Bandini, Ditte és Giovanni 2003. Babonák lexikona. Atheneum 2000. Budapest. 200-201.

Bereznai Zsuzsanna 1990. Zsidó szokások és hiedelmek. In: Kriza Ildikó (szerk.): A hagyomány kötelékében. Tanulmányok a magyarországi zsidó folklór köréből. Akadémiai. Budapest

Bródy Sándor 1963. Rembrandt. Az ezüst kecske. Szépirodalmi. Budapest. 143-152.

Hahn István é.n. Zsidó ünnepek és népszokások. Makkabi. Budapest.

Kiss József 1934. Jokli. In: Kiss József és kerekasztala. Kiss József prózai munkáinak kiadóvállalata. Budapest. 100-124.

Scheiber Sándor 1984. Folklór és tárgytörténet

Ágai Adolf zsidó folklorisztikus adatai. In: Folklór és tárgytörténet

III. Budapest. 232-234.

A zsidó folklór a XX. század magyar íróinál. In: Folklór és    tárgytörténet

III. Budapest. 394-418.

A zsidó folklór Ujváry Péter írásaiban. In: Folklór és tárgytörténet III. Budapest. 272-283.

Zsidó néprajzi adatok Kiss József műveiben. In: Folklór és tárgytörténet II. Budapest. 381-400.

Tarján Gábor 1995. Fölnevelő hagyomány. Magyar Médiapedagógiai Műhely. 

Verebélyi Kincső 1998. Szokások. In: Voigt Vilmos (szerk.): A magyar folklór. Osiris. Budapest. 400-428.