"Akit egyszer hirdetni kezd a világ, hogy vitéz, avagy vitéztelen, ugyan sokáig rajta marad ez név, bár érdemtelenül." Zrínyi Miklós
1729-ben jelent meg Turóczi László jezsuita szerzetes írása, mely Báthory Erzsébet vérben fürdéséről szól. Bár ez a vád az eredeti eljárás során soha el nem hangzott, megalapozta a rémtörténet terjedését. Rexa Dezső (1872-1964) Árva vármegye levéltárosaként kutatta az esetet. Szerinte Nádasdyné szadista elmebeteg volt, s ha betegsége előbb válik közismertté a szadizmus neve bátorizmus lenne. Ugyanő kevéssel halála előtt olyan adatokra bukkant, mely szerint a családi és udvari maffia ürügyet keresve így akarta kiforgatni hatalmas vagyonából az özvegyet, de megírni már nem volt ideje (Élet és Irodalom 1979. Marthy Barna). Mindenesetre a rossz hír a XX. sz. második feléig ellenvélemény nélkül terjedt, a szerzők egymásnak adták át az információt. Fessler Ignác Aurél történetíró 1824-ben azt állítja, hogy Báthory Erzsébet naponta mosakodott embervérben, s ez 600 nemes leány életébe került. A Révai Nagy Lexikon a kegyetlenségéről elhíresült asszonyról ír, aki a szolgálatára berendelt tót lányok kínzásában gyönyörködött. A lexikon elismerte, hogy a vérben fürdés csak legenda. Orvostörténészek, jogtörténész, pszichografológus álltak ki a szadizmus vádja mellett, nagyjából hasonló okokkal indokolva azt. A vádakat elsőként Hetyéssy István kérdőjelezte meg 1971-ben "Igazságot Báthory Erzsébetnek" című írásában, de tanulmányát elutasították, nem jelenhetett meg. Ő úgy vélte, a rokonok azért találták ki a szörnyű vádakat, nehogy a Habsburg-udvar felségárulás címén (unokaöccséhez, az erdélyi fejedelemhez való átállás vádjával) vagyonelkobzásra ítélhesse a dúsgazdag asszonyt. Szádeczky-Kardoss Irma jogtudósként koncepciósnak nevezi az eljárást. Szerinte az ügyet elindító Thurzó nádort nemcsak a vagyonszerzés, hanem a Báthory család lejáratása is vezette. A nádor harácsolásáról, özvegyek, gyermekek, gyöngébb szomszédok kisemmizéséről többször szó esett, de valóságtartalmáról semmi konkrét adat nem maradt fenn. Báthory Erzsébet vagyonát pedig nem Thurzó, hanem a jog szerinti örökösök, a Nádasdy-gyerekek örökölték. A XXI. sz. történészeinek többsége kételkedik a "szadista elmebeteg" teóriában, de mert meggyőző dokumentumok mindmáig nem kerültek elő, csak véleményükre hagyatkozhatnak. Nagyobb lélegzetű munkában elsőként Nagy László vette górcső alá a Báthory Erzsébetről szóló legendák hátterét 1984-ben megjelent "A rossz hírű Báthoryak" című könyvében. Dolgozatomat olyan vizsgálódásokra alapoztam, melyek megerősítik a számomra elfogadhatóbb álláspontot.
A Báthoryak
V. László király "hű szolgálataiért" adományozta Abran, Batur és Kis-Bakta helységeket Berecknek, aki ekkor vette föl a családnévvé vált Bátori nevet. A családnak három ága volt: a somlyai - ők adták az erdélyi fejedelmeket -, az ecsedi - közülük országos főméltóságok kerültek ki - és a szaniszlói ág, akik nem játszottak jelentős történelmi szerepet. A család a XIV. században kezdett kiemelkedni. Az ecsedi ágnak a Felvidéken és a Partium területén voltak birtokai, a somlyaiaknak Erdélyben. A somlyai ág utolsó férfitagja Báthori András volt, akinek lánya II. Rákóczi György felesége lett, unokája pedig II. Rákóczi Ferenc. A somlyai ág legismertebbje Báthori István erdélyi fejedelem, lengyel király, az ecsedié szintén István (1555-1605), országbíró, vajda. A XVI. sz. közepén ecsedi Báthory György feleségül vette somlyai Báthori Annát, ezzel 250 év után egyesült a két ág. A nagyhatalmú
család utolsó férfisarja Báthory Gábor fejedelem volt, vele kihalt a nemesi Bátori nemzetség.
A "csejtei szörny"
Báthory Erzsébet 1560-ban született ecsedi Báthory György és somlyai Báthori Anna leányaként. Írástudó, a XVI. században szokásosnál műveltebb nő volt. 15 évesen adták feleségül a 20 éves Nádasdy Ferenchez, a törökök által később rettegett nevű "erős fekete bég" -hez. A hét országra szóló esküvőre gazdag ajándékot küldtek a Habsburg főhercegek is, akiknek a fiatal férj gyermekkori játszótársa volt. Egyes adatok szerint Nádasdy ahova csak lehetett magával vitte feleségét; ennek ellenére keveset lehettek együtt, hisz a kor főurai nemcsak a politikai életben, de a harctereken is állandóan jelen voltak, ő például a tizenöt éves háború csaknem minden csatájában részt vett, egészen az 1603/04 fordulója körül bekövetkezett haláláig. Öt gyermekükről van tudomásunk, közülük három - Anna, Katalin és Pál - érte meg a felnőttkort. Kapcsolatukba ad betekintést Erzsébet 1596-ban saját kezűleg írt levele: "Az gyermekek felől Kegyelmednek azt írhatom, hogy az Anna és az Orsik egészségben vannak, de az Kató az szájával igen gonoszul vagyon,mert az rothadás az szájába esett és még a fogcsontba is benne az rothadás... Magam felől Kegyelmednek azt írhatom, most mégis jobban vagyok, hogynem mint az elmúlt napokban... Ím értem az Kegyelmed leveléből, melyben Kegyelmed írja hogy csaknem Erdélybe küldték; kin bizony mindenek csudálkoznak, hogy Erdélynek semmi javában Kegyelmednek része nem lévén és ennek az földnek javaival és zsírjával élvén, hogy mire való képest hagyta volna el Kegyelmed ezt a földet? Én peniglen mitül fogva hallottam, elég keserűséggel szenvedtem, mert egy barátom én nekem megírta vala." A címzett: "Az én szerelmes uramnak, az Nagyságos Nádasdy Ferencznek, nekem szerelmes uramnak adassék ez levél." Valamivel később keltezett levélből: "Az gyermekek felől Kegyelmednek írhatom, hogy az Anna, Istennek legyen hála, egészségben vagyon, az Orsiknak az szemei igen fájnak, s Katónak ismét megveszett a szája. Magam Istennek legyen hála, egészségbe vagyok, csakhogy a szemeim fájnak." Aláírás: "Kegyelmed szolgáló leánya Bátori Erzsébet." Az írások engem a Zrínyi-asszonyok által férjeiknek írott levelekre emlékeztetnek: Ezek a gyermekeit, férjét szerető, velük törődő, értük aggódó nő sorai. Rexa Dezső e két levél alapján mégis arra a következtetésre jutott, hogy a gyermekek nem okoztak az asszonynak örömet. Payr Sándor (1861-1938), aki sokat átvett Rexától, másképp látta: "férje sokat volt távol, akit meleg hangú, saját kezűleg írt levelekben értesít gyermekeik állapotáról". Többen sikertelen házassággal magyarázták a rémtetteket, bár együttélésükről sem került elő hiteles adat. Házasságuk nyilvánvalóan érdekből köttetett, de ettől még érzelmi kapocs is kialakulhatott köztük. Mindketten fiatalok, szépek, egészségesek voltak és csaknem harminc évet éltek együtt, holott protestánsként könnyen elválhattak volna. Esetükben valószínűbb a kiegyensúlyozott kapcsolat, mint az "örömtelen". A testi fenyítések gyakoriak voltak a korban nemcsak Magyarországon, hanem Európa-szerte; bevett nevelési forma volt akár úr-szolga, akár szülő-gyermek viszonylatban. Nem volt ritka a főúri, sőt királyi gyermekek súlyos bántalmazása, s bizony megesett, hogy egy-egy szolgáló belehalt a fenyítésbe. Acsády Ignác a XVII. századi főúri osztályról: Számos esetben előfordult, hogy részeg urak megölték valamely szolgájukat vagy jobbágyukat, amit különben "józan állapotban is megtettek, s a harag pillanatnyi föllobbanásában olyan lelkiismereti furdalás nélkül szúrták agyon, amint ma összeszidják inasukat". Ilyesmit nemcsak kegyetlenkedő nemesek követtek el. " Jó szívű, éppen nem kegyetlen főurak, mint például Bethlen Péter, Wesselényi Ferenc, Zrínyi Péter grófok nevéhez fűződnek ilyen
vérengzések. A kor főurai mindezt büntetlenül tehették." A jobbágyot vagy belső szolgát nem kereste senki. Ezek megölésével "legföljebb magát károsította a földesúr". A rokonok akkor sem gondolhattak megtorlásra, ha az áldozat nemesember volt, "mert a befolyásos főúrral szemben megszűnt a törvény büntető hatalma, s még szerencsések voltak, ha némi vérdíjat vagy anyagi kárpótlást kaptak tőle". "Az ilyen emberölés akkor általában más büntetőjogi és
morális beszámítás alá esett, mint ma" - mármint a XIX. században. Ezek ismeretében föltehető a kérdés: vajon elképzelhető-e, hogy történtek halálesetek a csejtei várban? Egyértelműen igen, de nincs hitelt érdemlő bizonyíték arra, hogy Báthory Erzsébet az akkoriban elfogadottnál kegyetlenebb lett volna a környezetében élőkkel. Az ellene folytatott vizsgálat során négy belső cselédjét szörnyű kínvallatás alá vetették. Ezeket általában addig folytatták, míg a vádlott azt nem mondta, amit hallani akartak tőle. Ilyen tortúrák során nemegyszer megesett, hogy 6-8 éves gyerekek "beismerték" az ördöggel való fajtalankodásukat, de a felnőttek is gyakorlatilag bármit. Gyakran megkínoztak olyanokat, akik a fájdalomtól rettegve akármilyen vallomást vállaltak volna, tehát a Báthory Erzsébet ügyében tett vallomásokat legalábbis kételkedéssel kell fogadnunk. Thurzó György nádor (Thurzó Ferenc és Zrínyi Kata fia) 1610 decemberének végén tartóztatta le az épp vacsorázó özvegyet, akit vélhetően sem ekkor, sem később nem hallgattak ki. Tette ezt az a Thurzó, aki az egy évvel korábbi országgyűlésen kijelentette: "Kihallgatás nélkül a tetten ért gonosztevőt sem lehet elítélni..." Báthory Erzsébet, és II. Mátyás is többször követelte a kihallgatást és tárgyalást, de Thurzó ezek elhagyásával életfogytiglani börtönre ítélte (befalaztatta egy szobába, akkora rést hagyva melyen át szükségleteit rendezni tudták). Igen nagy úr volt a magyar nádor! Acsády szerint a nádor jogköre "királyinak mondható, s a szorosabb felségjogok kivételével csaknem mindenben helyettesíté az uralkodót". A nádor volt a hadügy, közigazgatás és az igazságszolgáltatás feje. "A királytól kijelölve s az országtól megválasztva úgyszólván független volt mindenkitől, és olyan hatalmat gyakorolt, amely nemcsak a királyéval concurrált, hanem olyan különféle képességeket is föltételezett, melyek csak a legritkább esetekben szoktak egy emberben egyesülni." Ekkora hatáskörrel Thurzó figyelmen kívül hagyhatta a király felhívásait is. Az ügyben segítő támogatókat kapott az özvegy két vője személyében. Homonnai Drugeth Györgyöt 18 éves korában fej- és jószágvesztésre ítélték nemesek ellen elkövetett hatalmaskodásért. Sikerült elmenekülnie, később kegyelmet kapott, de ezután is gátlástalan birtokszerző maradt. Elképzelhető, hogy ő vádolta be anyósát az udvarnál és Thurzónál. A másik vő, Zrínyi Miklós, a szigetvári hős unokája, 1611. február 12-én azt írja, hogy Thurzó cselekedete "nagyobb jónkra, böcsületünk megmaradására és reánk következendő gyalázatnak is eltávoztatására vagyon, hogysem mint
történhetnék". Nemcsak a szegény, a gazdag özvegyek sorsa is nehéz volt. Amikor Báthory Erzsébet 1604-ben megözvegyült hatalmas birtok gondja szakadt rá. Ha nem erélyes, nem gondos gazda, a rokonok, örökösök, egyéb főurak széthordták volna a vagyont, miként akkoriban gyakori volt. Őt is gyakran és sokan támadták. Férje halála után Báthory Erzsébet is hamarosan támadások céltáblája lett. Előbb Nádasdy-Báthory-uradalmakból birtokrészt kihasítani akaró Bánffy Györggyel, majd a Bánffy-rokonság egy másik tagjával kellett megküzdenie. Különösen sok veszedelmet hozott számára 1605-1606-os év. Előbb a Bocskai hajdúk és a velük szövetséges török és tatár csapatok, majd a soproni német katonaság pusztította birtokait. Ez utóbbiak pusztításairól számolt be a vele szomszédi és baráti viszonyban lévő Batthyány Ferencnek: “Kegyelmednek azt írhatom, hogy tegnap Sopronyból az németek kijöttenek az én keresztúri házamra. Álgyút hoztanak, városomot és majorimat tövéből kiégették, azmint a hírét hozák. Ugyan meg is vették a kastéllyomot. Miért köllessék ezt rajtam cselekedni, nem tudom" - írta Batthyánynak elkeseredetten. A káoszt növelte, hogy még azt sem lehetett biztosan tudni, honnan várható támadás; ezt már a császári német katonaság garázdálkodása is bizonyította. De 1605 augusztusában még Batthyány katonái ellen is védekezni kellett, amint azt a következő levélrészlet is igazol: “...az táborbéli vitézek és az kegyelmed szolgái is, kiket az mi kegyelmes urunk nem fogyatkozásunkra, hanem ótalmunkra bocsátott ide, szerte széjjel az falukon, városokon nyargalván, valami barmot akárki [...] ha szintén az szegény ember pénzen vette is [...] elhajtják...". Batthyány többször is javasolta az özvegynek, hogy fogadjon katonákat és így védje meg magát. 1605 augusztusában kelt válaszlevelében azzal köszöni meg Batthyány tanácsát, hogy tudja, hogy így kellene cselekednie, de nincs pénze a katonák fizetésére. A november 4-én kelt levelében pedig, hogy azért nem enged be idegen katonákat váraiba, mert: “...én senki szívét nem látom, efféle pártosokot nem szállítok semmi úttal az én városomban." Ugyanebben a levélben írja, hogy csak saját embereiben bízik: “...az egy Csepreg valamennyire maradott meg, de azok is elég nyomoróságos fogyatkozással, azokkal penig olly végezésem vagyon, hogy valameddig az szükség kívánja, mindaddig fizetett gyalogot ötvent tart, azoknak vajdájok, zászlójok, dobosok vagyon, és continue Sárváratt lesznek, s most is ott vadnak, emberséges emberek és fegyveresek, nem úgy mint az vármegye, egy hétig is feltámad, más héten hazamegyen." Érdemes még idéznünk a levél végéről az özvegy
véleményét a Batthyány által szorgalmazott nemesi felkeléssel kapcsolatban: “Az feltámodás, uram, bizony igen méltó és szükségös, de mind egyaránt támadjunk föl, mind kegyelmed jószága, több uraké és nemesseké, azonképpen valahol ki vagyon, minden rend, mert mindnyájunknak bőrében jár."
Ez bizonyítja, hogy a politikában se volt járatlan - küldöttei útján, de néha személyesen is részt vett a vármegyei és országos gyűléseken - vagyis cselekedeteit alaposan megfontolta, tehát aligha volt elmebeteg. Gyakran hallgatott Batthyányra: "Kegyelmedet azon kérem, írja meg kegyelmed, küld-e be kegyelmed valakit avagy nem, mert én mindenben kegyelmedhez tartom magamat." 1610. szeptember 3-án Báthory Erzsébet végrendeletében "mindeneket az örökösödés teljes jogával az három szerelmes gyermekimnek Nádasdy Annának, Nádasdy Katának és Nádasdy Pálnak kézhez adtam kevéssel ezelőtt és tényleg kezekbe eresztem minden váraimat magok részével egyetemben". Az igazság máig nem derült ki, s talán nem is fog. A bebörtönzésben szerepe lehetett a rokonság anyagi érdekeltségének és Thurzó nyílt Báthory-ellenességének, de az is lehet, hogy a jószágvesztést akarták megakadályozni. További kutatások során előkerülhetnek olyan iratok, melyek akár tisztázhatják is ezt a titokzatos történetet. Nádasdy Ferencné Báthory Erzsébet 1614. augusztus 21-én halt meg börtönében.
Források:
- Nagy László: A rossz hírű Báthoryak
- Várkonyi Gábor: Újabb források Báthory Erzsébet életéhez. Irodalomtörténeti Közlemények 1999. 1/2. sz.
Írta: Márk Éva