A rómaiak a mediterrán éghajlati viszonyoknak megfelelően általában nem szorosan testhez simuló, hanem bő ruhát viseltek. Ruházatuk egyik fajtáját a fejükön keresztül, ingszerűen öltötték magukra, ezek az indumenta, másik fajtáját csak úgy vetették a testükre, ez az amictus.
A férfiak öltözete
A férfiak ruházata egyszerű volt, fehérneműt nem viseltek. Fő öltözetük a tunica és a toga volt. 
A tunica nagyjából a mi ingünknek felel meg, gyapjúból készült, nyak és újnélküli ruhadarab volt, de használták ujjas formáját is. Az ujjatlan tunicát viselték a ház körül és munka közben. Ez alatt hordták az alsó tunicát, ez azonban már könyökig érő ujjal készült. Vállon és oldalt összevarrták, a fejnek nyílást hagytak, ezen keresztül húzták fel, és a csípő felett övvel szorították testükhöz, úgyhogy csak valamivel ért a térd alá. A színe általában fehér volt, csak a senatorokén húzódott nyaktól lefelé egy széles bíborsáv. A lovagoké keskeny bíborszegéllyel volt ellátva, míg a triumphator virágokkal gazdagon díszített tunicát viselt. A dolgozók barna színűt viseltek, amely kevésbé szennyeződött. A katonák is tunicat viseltek, de rövidebbet, hogy a menetelésben ne zavarja őket. A tunica volt az általános viselet.
Erre öltötték fel a togát, nemzeti viseletüket. Ez egy kb. 5 m hosszú és 3 m széles, ellipszis alakú, egy darabból szőtt gyapjúruha volt, amelyet mellükön összefogva bal vállukon átvetettek, majd a hátukon áthozva jobb karjuk alatt előre vontak, a végét pedig még egyszer átvették a bal vállukon.
A közönséges toga festetlen gyapjúból készült, a hivatalra pályázók fehérített togát (toga candida) viseltek, innen ered nevük: candidati. Ha a pályázó elnyerte a tisztséget, bíborszegéllyel díszített tógát viselt (toga praetexta). Ilyet viseltek még a kiskorú gyermekek, némely magistratus és a papi méltóságok. A toga pupurea vagy picta (festett tóga) a király, a triumphator és a császárok megkülönböztető díszöltözete volt a diadalmenetek alkalmával. A vádlottak toga sordida-t hordtak, hogy elhanyagolt, piszkos ruhájukban a megvetés és a szánalom kísérje őket. A gyász jele a sötét színű toga pulla volt. Az imádkozó vagy áldozatot bemutató római a fejére borította a tógát.
A toga felöltésére, a ráncok és redők elrendezésére igen nagy gondot fordítottak. Főleg arra vigyáztak, hogy jobb oldalt teljesen eltakarja, szépen kövesse a test vonalait, és ne húzódjon a földön. A tógának különleges használata volt a cintus Gabinis. Nevét onnan kapta, hogy sajátos viseletét Gabii város lakosaitól vették át. Hagyomány szerint a római katonák a legrégibb időben nem sagumban, hanem togában harcoltak; hogy pedig a csatában karjukat a vállakról lecsüngő köpenyvég ne akadályozza, Servius Tullius rendelete szerint a toga végeit, a helyett, hogy a bal váll fölött visszahajtották volna, a test körül a mell alatt övszerűleg erős csomóba kötötték. A toga e viselete később csak néhány vallásos szertartás idejére szorítkozott, mint városok alapítása, az amburbia menete, a Janus templom megnyitása; hadba indulás előtt a consul is ilyen öltözetben végezte a vallásos áldozatot.
Rossz idő esetén illetve utazásra csaknem minden római paeneulát viselt. Ez a felsőruha egyszerű ujjatlan köpeny volt (afféle gallér) nyitott nyakrészen át bújtak bele. Kényelmes ruhadarab volt, befedte a karokat anélkül, hogy mozgás közben gátolta volna őket, s mivel csak térdig ért járást egyáltalán nem akadályozta. Különféle anyagokból készült, bőrből vagy vízhatlan gyapjúszövetből. A császárkorban pedig divatba jött a bolyhos anyagból készített köpeny.
Ugyancsak úti felsőruha volt a birrus (a mozaikrészleten megtekinthető - az admin megj.). Vastag gyapjúszövetből szabott, csuklyával ellátott bőrgallér. Ezt főként a hidegebb tájakon viselték.
A katonák csuklyás köpenyét a caracallát Marcus Aurelius Antonius (211-217 uralkodott) reformálta meg. Ő maga is állandóan viselte a bokáig érő katonaköpenyt, erről kapta a gúnynevét és Caracalla néven vonult be a történelembe. Az általa teremtett divat tartósnak bizonyult, még évszázadokkal később is hordták a caracallát.
A galloktól került a rómaiakhoz a cucullus a rövid csuklyás köpeny. Ez olyan bő volt, hogy rossz időben – akárcsak a lacernát – a tóga fölött is lehetett viselni. Mivel a rómaiak általában kalapot, fejfedőt nem viseltek, esős időben a csuklya védte meg a fejüket.
Melegebb vidékeken könnyű levegős lacernát vették fel mind utazásra mind városi sétákra.
A lacerna afféle nyitott köpeny volt, a rómaiak a vállukra vetették és vállon kapoccsal (az ókorban nem ismerték a gombot) erősítették meg. Nemcsak hűvös esős időben viselték, hanem a kényelmetlen tóga helyett máskor is szívesen vették fel a tunica fölé. Színes anyagból is készültek lacernák mégpedig a divat parancsára. Minthogy a módosabb, kézi munkával nem foglalkozó római férfi csak fehér ruhát viselt, öltözködésének egyhangúságát a színes lacerna enyhítette.
Kedvelték a vörös vagy ibolyaszínű lacernát, de akadt olyan ember, aki bíbor színűbe készíttette el magának. Ez azonban nagy fényűzésnek számított, hiszen tízezer sestertiusba került!
Jó időben az előkelő polgár lacernáját az őt kísérő rabszolga vitte. Az egyszerű munkásember lacernáját, akárcsak a tunicája, sötétebb színű anyagból készült. A lacernát rendszerint csuklya egészítette ki.
A rómaiak rendszerint hajadonfőtt jártak. Erős, szeles időben a tóga szélét vagy köpenyük csuklyáját húzták a fejükre. A hőség ellen vagy utazás közben kalapot, vagy a görögöktől átvett széles karimájú petasus viseltek. Úgy tudták, hogy ez a sapka a régi római viselethez tartozott, ezért a szabadságot jelképezte. A rabszolgák felszabadítása alkalmából a gazda a felszabadított fejére pilleust tett, ezzel is jelezve, hogy már szabad emberré vált (bizonyos korlátok közt). A papoknak pedig hegyes süvegük volt.
Lábukon sarut (calceus) viseltek. A saru formája ugyancsak árulkodott viselője rangjáról és állásáról. A patríciusok és az előkelő hivatalnokok saruja piros bőrből készült, s ezüst vagy elefántcsont félhold díszítette. A senatorok saruja fekete bőrből készült holdacska nélkül.
A római férfi otthoni lábbelije csak egy egészen könnyű szandál (sandalia) volt.
A katonák csizmát viseltek (caligae), de ez nem azonos azzal a teljesen zárt lábbelivel, amit ma csizmának nevezünk. A talpát vastag, hegyes szögekkel verték ki, a felsőrészt borszíjakból fonták, így erősen tartotta a bokát, de szabadon hagyta a lábujjakat, hogy a hosszú meneteléskor ne törjön.
A férfiak a bal kéz gyűrűsujján pecsételésre szolgáló vasgyűrűt viseltek. Az aranygyűrű viselése a senatorok, majd később a lovagrend kiváltságaihoz tartozott.
A caligae (bal kép) és a calceus (jobb kép)
A nők ruházata
A nők ruházata bonyolultabb volt, mint a férfiaké. A legtöbb római asszony igyekezett lépést tartani a divattal, ha többre nem tellett, hajviseletben és öltözködésben törekedett valamicske fényűzésre.
A római nő ruházata három darabból állott: a tunica interior, a stola és a palla.
A tunica interior abban különbözött a férfiak tunicajától, hogy földig ért és színesebb volt, anyaga egyre vékonyabb lett, éppen ezért egyszerre többet is hordtak.
A stola is a tunicához hasonlított, de egészen a lábfejig ért, sőt hátul hosszú uszálya is volt. Oldalán nem varrták össze, hanem dísztűvel (fibula) erősítették meg, mellük alatt pedig övvel szorították a testükhöz. A stola a férjes római asszonyok megkülönböztető öltözéke volt.
A palla sálnak felelt meg, melyet a vállra borítva köpenyszerűen viseltek a stola felett. Mind a stola, mind a palla változatos színekben, különböző anyagokból készült, s gyakran díszítették hímzésekkel, aranyszálakkal.
Áldozatbemutatáskor négyszögletes szövetkendővel (rica) fedték a fejüket. Rossz idő esetén ők is a csuklyás, kerek paenulába bújtak.
Cipőjük könnyű bőrből készült szandál vagy calceus volt.
A nap heve ellen pávatollból vagy falemezekből készült legyezőt és napernyőt használtak.
Az elegáns nő ékszert is viselt, hajában diadémot, nyakában láncot, ujjain gyűrűket, a bokáján karikát.
Mind a férfiak, mind a nők ruházatának anyaga a gyapjú és a len volt. A köztársaság vége felé a nők nagyon megkedvelték a tiszta selyemből készült ruhákat is. A selyemnek férfiruhára való felhasználása a császárok erős és határozott ellenzésébe ütközött. Mindamellett éppen a császárkorban válik általános kortünetté a fényűző öltözködés. Különösen a nők lettek rabjai az új divatoknak, s ruháikat legnagyobbrészt Indiából és Kínából hozott pompás kelmékből készítették.
A hajviselet
A rómaiak évszázadokon keresztül hosszú hajuk volt, és szakállukat nem borotválták. Scipio Africanus, a görög műveltség kedvelője -- így tudta a hagyomány - volt az első római, aki naponta borotváltatta magát, ő hozta divatba a simára borotvált férfiúi ábrázatot. Sulla óta a római férfiak borotváltatták magukat, kivéve a munkásokat, napszámosokat es - a hivatásos filozófusokat, akiknek a külső megjelenéséhez hozzátartozott a szakállviselet. Csak Kr. e. 300-ban, amikor az első borbélyok átjöttek Szicíliából Rómába, kezdett meghonosodni a rövid haj és a borotvált vagy nyírott szakáll viselése. A szakállt vagy fésű felett nyíratták, vagy borotvával teljesen simára borotválták a fejbőrt. Cicero korában divatban volt a gondosan ápolt szakáll, viselőjére azt mondták: bene barbatus (vö. „jól fésült”).
A gyermek ifjúvá serdülését arca pelyhének nyírása is jelezte, ilyenkor az összegyűjtött hajat tokba helyezve, valamely istennek felajánlották (depositiobarbae), a gazdagok az aranyhüvelyt sem sajnálták az efféle alkalmakra, a szegények egyszerű üvegtokkal is beérték. Hadrianus császár uralkodása idején viszont ismét a teli szakáll viselése jött divatba.
A császárkorban jött divatba a parókaviselés, hogy a kopaszságot elrejtsék, bár gyakran a kopasz fejrészt egyszerűen befestették.
A lányok régebben hajukat hátrafésülve, egy csomóba összekötve hordták. Az asszonyok viszont nagy gondot fordítottak a frizurájukra: göndörítették, ékesítették, sőt toronyalakúra púposították. Hogy minél magasabbra emelhessék, nem vetették meg a parókát sem. Különösen kapós volt a vöröses germán haj. Ismerték a hajfestés módját is. A hajat különféle ékszerekkel díszítették. Az egyik legismertebb hajviselet volt az, mikor a homloktól kezdve széles fehér szalaggal kötötték körül a fejet, hogy a szép hajfodrokat rendben tartsa. A római nők sminkelték is magukat.
A vagyonos polgár felesége, leánya gondosan utánozta a császári hölgyek hajviseletét. A gazdagok házában az asszonyoknak külön rabnője, fodrásznője (ornatrix, tonstrix) volt, aki úrnője haját fésülte, csigákba sütötte, festette és az ősz hajszálakat kicibálta.
A fodrászok (tonsores) nagy becsben állottak Rómában, a város minden pontján voltak borbélyüzletek, ahol mindazok, akiknek nem telt külön borbélyrabszolgára, megborotváltatták magukat, hajukat, körmüket ápoltatták. Mielőtt eltávoztak, meg kedvükre elbeszélgettek, megtekintették magukat a felfüggesztett tükörben (amelynek hátát nem higanyfoncsor, hanem csiszolt fémlap borította), vajon a tonsor jó munkát végzett-e?
A rabszolgatartó, amennyiben nem volt borbélyrabszolgája, rabszolgáit is borbélyműhelyben borotváltatta, nyíratta, mert egyedül senki sem borotválkozott.
Testápolás
Illatos szájvizet, fogápoló szert is használtak, de sem fog-, sem hajkefe nem létezett. A fésűt ismerték és szorgalmasan használták is.
Ismeretlen volt a szappan is (sapo szóból ered a mi szappan elnevezésünk, de ez hajfestő szer volt) es ezért a tisztálkodáshoz szódát, nátront, timföldet, bablisztet kevertek a vízbe, s az így nyert pépes oldattal mosták meg magukat. Nero felesége szamárkancák tejében fürdött, de hát a testápolás eme módja túl költséges volt ahhoz, hogy elterjedjen. A női kozmetika persze jóval nagyobb igényekkel lépett fel, mint a férfiak testápolása.
A férfiak is kedvelték, ha - fürdés után - testüket illatos olajjal bedörzsölik, hiszen azt egészségesnek tartották, no meg a nagy meleg következtében óhatatlanul fellépő izzadás kellemetlen szagát elvette. Ámbár a köztársaság censorai kemény harcot folytattak az illatos olajok használata ellen, küzdelmük hiábavalónak bizonyult. A moralisták ezt a szokást az elpuhultság egyik jeleként könyvelték el, de a divatból kiszorítani nem lehetett. (A halottakat is, miután megmosták, illatos olajokkal kenték be, a nők sírjába pedig igen gyakran illatszeres üvegcsét, balsamariumot helyeztek.)
Az illatszereket a legkülönfélébb alkotóanyagokból állították elő, nagyon kedvelték a finom balzsam-, mirrha és nárdus-illatot, ezek persze igen drága parfümök voltak, mivel távoli országokból importálták őket, de az itáliai rózsaolaj sem volt olcsó. Rómában hamarosan tekintélyes illatszeripar keletkezett, igaz hogy nem éppen a legjobb hírnévnek örvendett, mert sokan a külföldi alapanyagokat hamisították, és az illatszertárak tulajdonosnői nem tartoztak éppen a legridegebb erkölcsi elveket valló hölgyek közé.
A boltokban az illatszereket finomművű üveg, onyx vagy alabástrom edénykében árulták. A testápolás alapvető követelménye a fürdés volt.
A fürdést, a fürdőket - mint az ókori művelődés és civilizáció annyi berendezését - a rómaiak a görögöktől vették át, és továbbfejlesztették.
Írta: Topor István
Forrás:
Cornell, T. – Matthews J., A római világ atlasza. Helikon Kiadó, 1991
Polányi Imre: Az ókori világ története. Tankönyvkiadó, Budapest, 1978
Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi rómaiak. Panoráma Kiadó, Bp., 1979. Ürögdi György: A régi Róma. Gondolat Kiadó, 1963
Képek: https://www.romaikor.hu
