Béketárgyalások és a trianoni békeszerződés
A békekonferencia:
A világháborút lezáró békekonferencia 1919. január 18-án nyílt meg Versailles-ban ugyanabban a tükörteremben, ahol napra pontosan 48 évvel korábban kikiáltották a Német Császárságot. Huszonhét állam képviseltette magát, amelyek közül döntő szava Franciaországnak, Nagy-Britanniának, Olaszországnak és az USA-nak volt. A legfontosabb döntéseket e négy nagyhatalom hozta meg, Japán csak elvétve szólt bele az ügyek folyásába. A vesztes államokat csak a nélkülük kidolgozott békeszerződések aláírására hívták meg. A németekkel, osztrákokkal és bolgárokkal viszonylag gyorsan aláírták a békeszerződéseket, szinte már csak Magyarország hiányzott a sorból.
A döntéshozatali eljárás szerint először a Legfelsőbb Tanács foglalkozott az ügyekkel. Meghallgatta a konferenciára meghívott felek véleményét, igényét, előterjesztését, majd felkérte a közép-illetve alsó szintű szakbizottságokat, hogy tanulmányozzák az adott ügyet. A középszintű testületek közül legfontosabb feladata a Területi Bizottságnak volt. A magyar ügyeket két ilyen albizottság tárgyalta: a csehszlovák és a román-jugoszláv területi bizottság. Ezek tagjai a Területi Bizottságból és más szakértők közül kerültek ki. A vesztes államoknak nem volt beleszólásuk a folyamatba, legfeljebb kerülő úton próbálkozhattak egy-egy delegátus megkörnyékezésével. A szakbizottságok javaslatai visszakerültek az eredeti kiindulóponthoz, a Négy Nagy pedig jóváhagyta a szakemberek előterjesztését.
Magyarország szomszédjainak meghallgatása 1919. január 31-én kezdődött. A szomszédok követeléseire jellemző volt a mértéktelenség, a következetlenség és az álszentség. Legfőbb tevékenységük az 1910-es magyar statisztikai adatok meghamisítása volt a saját javukra. Az igényekről a Legfelsőbb Tanácsban vita bontakozott ki, a brit miniszterelnök, Lloyd George azon kevesek közé tartozott, akik Magyarországgal szemben is fontosnak találták a méltányosságot. A követelések meghallgatása után februárban és márciusban a szakbizottságok kidolgozták javaslataikat, a Tízek Tanácsa ezt május 12-én hagyta jóvá. Az amerikai külügyminiszter, Robert Lansing kifogásolta az etnikai elv többszörös megsértését, ezzel kapcsolatban a franciák a bizottsági álláspontot védték, a brit és az olasz külügyminisztert pedig hidegen hagyta a másik két partner vitája. Ekkora majdnem kialakultak Magyarország új határai, ezek a határok a későbbiekben még háromszor módosultak Magyarország kárára. A döntések hátterében etnikai, gazdasági, stratégiai és közlekedési szempontok álltak.
Magyarország meghívása a békekonferenciára:
A vesztes országokkal sorra kötötték meg a békéket, először Németországgal (1919. június 28), majd Ausztriával (szeptember 10), és Bulgáriával (november 22) Már csak Törökország és Magyarország maradt ki a sorból (A békekötések és a békeszerződésekről bővebben A hosszúra nyúlt fegyverszünet. Nemzetközi kapcsolatok 1918-1939 című cikkünkben lehet olvasni).
Maga a meghívólevél 1919. május 1-én érkezett meg a bécsi antantmisszióhoz, ahol úgy vélték, hogy a levél kézbesítése erősítené az ellenszenves Tanácsköztársaság pozícióját, ezért halogatták a budapesti kézbesítést. Július végén már maga a Legfelsőbb Tanács nyilatkozta, hogy nem hajlandóak tárgyalóasztalhoz ülni Kun Bélával és társaival. A Tanácsköztársaság bukása után a 6 napos Peidl-kormánynak nem volt ideje a Legfelsőbb Tanáccsal kapcsolatot teremteni, ez az utánuk következő Friedrich-kormánynak sem sikerült, pedig a miniszterelnök párszor átalakította kabinetjét.
Hosszas kínlódás után a George Clerk vezette missziónak sikerült rendet teremtenie Magyarországon és az újonnan kinevezett Huszár-kormányt elismerte a békekonferencia. A konferencia nemsokára elküldte a magyar fél részére a meghívót, amelyet az halogatott kicsit, végül hosszas tárgyalás után a januári indulás mellett döntött.
A békeküldöttség létrejötte:
A magyar fél már a háború vége felé elkezdte a béketárgyalásokra való felkészülést. A munka legfőbb irányítója gróf Teleki Pál volt. Teleki nagy múltú erdélyi nagybirtokos arisztokrata családból származott. Jogot, agrárgazdaságot és geográfiát tanult, 1905 és 1910 között parlamenti képviselő volt, amelyet a földtudomány kedvéért feladott. A háború vége felé került vissza a politikába. Teleki munkatársaival együtt elhatározta, hogy olyan térképet készítenek, amely a lehető legpontosabban ábrázolja a Magyarországon élő nemzetiségeket. A munkához a Statisztikai Hivatal biztosította a szükséges adatokat. A munka az őszirózsás forradalom után is folytatódott, majd a Tanácsköztársaság ideje alatt szünetelt.
A munkálatok 1919 augusztusában indultak újra, maga Habsburg József kérte fel Telekit a munka folytatására. Augusztus 21-én létrejött a Béke-előkészítő Iroda a Külügyminisztérium épületében. Kezdetben Telekin és titkárán kívül Csáky István volt az egyetlen munkatárs. Ő a bécsi konzuli akadémia és a budapesti egyetem jogi karának elvégzése után 25 évesen itt kezdett el dolgozni. Később növekedett a munkatársak létszáma, október elején külön osztály alakult az Erdéllyel kapcsolatos ügyek ellátására. Vezetője Bethlen István volt, aki Telekihez hasonlóan erdélyi arisztokrata nagybirtokos családból származott. Jogi és agrárgazdasági tanulmányainak befejezése után gazdálkodott, majd országgyűlési képviselő lett, egyfajta agrárius színezetű liberális-konzervatív politikai irányzat követőjeként. A Tanácsköztársaság idején szembefordult a hatalommal és Bécsben megszervezte az Antibolsevista Comitét.
Az Iroda munkatársai főleg állami főtisztviselők, gazdasági vezetők és az egyes tudományszakok képviselői voltak. A különböző anyagokat államtitkári értekezleteken vitatták meg. Ezeken részt vett Teleki és Bethlen, majd novembertől Apponyi Albert is csatlakozott hozzájuk. Apponyi az egyik legismertebb arisztokrata családból származott. Jogot tanult, majd bekapcsolódott a politikai életbe. Kisebb megszakításokkal mintegy 61 éven keresztül volt parlamenti képviselő.
A különböző írásos anyagok elkészültük után a fordítókhoz kerültek, akik francia és angol nyelvre ültették át őket. December elején már a békekonferencián való részvétellel foglalkoztak, ahol a januári indulásról döntöttek.
A békedelegáció párizsi tevékenysége:
A békedelegáció végül 1920. január 5-e csípős reggelén indult el a Keleti pályaudvarról megpróbálni a lehetetlent. A delegáció a következőképpen állt össze: Apponyin, Telekin és Bethlenen kívül a vonaton utazott Popvics Sándor nyugalmazott pénzügyminiszter, báró Lers Vilmos külügyminisztériumi államtitkár, gróf Somssich László, az OMGE elnöke és Praznovszky Iván diplomata. Rajtuk kívül több szakértő, tanácsadó, titkár, fordító, gépíró és néhány újságíró utazott velük.
A delegációt több száz ember búcsúztatta a miniszterelnök társaságában. A vonat elindulásakor az emberek elkezdték a Szózatot énekelni, s a különböző irredenta jelszavakkal és rigmusokkal teleírt transzparenseiket a levegőbe emelték. A határig minden nagyobb vasútállomáson megismétlődött ez a jelenet, egy újságíró tudósítása szerint „a ferencvárosi pályaudvaron rezesbanda játssza a Himnuszt, nagy feketéllő tömeg kalaplevéve énekel, egy nemzetiszínű lobogót meghajtanak a vonat előtt. És azután ez a kép kísér bennünket: Torbágy, Bicske, Felsőgalla, Bánhida, Tatatóváros, Almásfüzitő, mindenütt nagy tömeg ember és jelzőtáblák. „Erdély a miénk!” „Magyarország a magyaroké!” „Nem, nem soha!” – kiáltják felénk a táblák útravalóul.”
Az ünnepléseknek és a bécsi pályaudvaron való többórás kényszerpihenőnek köszönhetően január 7-én érkeztek meg a párizsi Gare de l’ est pályaudvarra. A küldöttséget a delegáció mellé beosztott katonai misszió francia főnöke, Henry alezredes fogadta. Apponyi beszámolója szerint a fogadóbizottság még a kézfogást is mellőzte. Apponyi szerint a franciák azért viselkedtek olyan hidegen a küldöttséggel, mert „Ők ugyanis abból az alaptételből indultak ki, hogy egészen a békekötés véglegesítéséig, még mindig ellenséggel állanak szemben, s ezért kerülendő minden, a legelemibb udvariassági formákon túlmenő baráti érintkezés”.
Henry alezredes Párizs egyik elővárosába, Neuillybe kísérte a magyar delegációt, ahol egy közepes színvonalúnak mondható szállodában helyezték el őket. A kisvárosban és a mellette található parkerdőben szabadon mozoghattak, de a nagyvárosba csak engedéllyel és kísérettel mehettek be. Maga Apponyi fel szerette volna keresni pár Párizsban található ismerősét, ez azonban számukra tiltott volt. Emellett az újságírókkal való találkozás előzőleg Clemenceau engedélyéhez volt kötve. A szabályok be nem tartása retorziót vont maga után, mit jól mutat Ottlik György esete. Ő maga egy éjszaka vélhetően engedély nélkül villamossal bement a éjszakai fényében pompázó nagyvárosba, jutalma az lett, hogy az első Magyarország felé tartó vonattal mehetett is haza.
A delegáció azonnal munkához is látott. A különböző delegátusok napközben szobájukban dolgoztak, majd este 6 körül a fődelegátusok és a fontosabb személyiségek közös értekezletre gyűltek össze, ahol Apponyi elnökölt. A megbízólevelek kicserélését egy hét alatt vitték véghez. A békefeltételek átvétele előtt 15-én Apponyi 8 előzetes jegyzéket juttatott el a békekonferencia titkárságához, amely mellékleteivel hatalmas aktahalmazzá tornyosult, egy szemtanú elbeszélése szerint egy egész autót töltöttek meg vele. A nagy aktahalmaz tartalmazta a Teleki Pál irányítása alatt készített Vörös térképet is, amely híven ábrázolta a Kárpát-medence nemzetiségi viszonyait. Foglalkozott még a magyarság történelmi szerepével, az etnikai-nyelvi igazságossággal és egy külön jegyzéket szántak Erdélynek.
A jegyzékek átadása után pár órával a Legfelsőbb Tanács tagjai fogadták a magyar delegációt. Ezen a találkozón kapta meg a delegátus a békeszerződés tervezetét, mellette Clemenceau közölte velük, hogy a következő napon délután Apponyi szóban is összefoglalhatja a magyar álláspontot, és közölheti észrevételeit a békefeltételekkel kapcsolatban. A találkozó alig tartott tovább pár percnél, a delegátus sietett vissza a szállásra tanulmányozni a kapott anyagot. Sok jóra nem számítottak, mégis miután áttanulmányozták az anyagot, az általános szomorúság lett úrrá a szállodában. A szerződéstervezet nagyjából az 1919 tavaszára kialakult demarkációs vonalak mentén húzta meg a határokat, vagyis Romániának ítélték Erdélyt, a Tiszántúl keleti szegélyét és a Bánság keleti felét. A leendő Jugoszlávia Horvátország és Szlavónia mellett a Bánság nyugati felét és Bácska nagyobb részét, Csehszlovákia pedig Kárpátalját és egész Észak-Magyarországot kapta. A tervezet kizárta az Ausztriával való egyesülést, tartalmazott kisebbségvédelmi előírásokat és foglalkozott katonai, hajózási és repülési kérdésekkel is. Többek között megtiltották az általános hadkötelezettséget és 35 ezer fős önkéntes hadsereget tarthatott fenn. Betiltották a modern hadviselés elengedhetetlen kellékeinek használatát is. A tervezett foglalkozott a jóvátétellel is, amelyet 1921-től kezdődően 30 éven keresztül kellett fizetni.
Másnap délután 3 óra előtt pár perccel érkezett meg Apponyi kíséretével Legfelsőbb Tanács által használt külügyminiszteri szobába, hogy elmondja a „Történelmi Magyarország védőbeszédét”. Maga Apponyi így írta le emlékirataiban a teremben tapasztalt hangulatot: „Amikor a megjelölt órában a terembe léptem, mégiscsak rám nehezedett a számomra egészen szokatlan helyzetnek súlya. Hiszen ezúttal olyan hallgatósághoz kellett szólnom, amelyben a rokonszenvező elemnek legkisebb töredéke sem volt felfedezhető, amely a szó technikai értelmében vett ellenségekből, nagyrészt ellenséges érzelmű egyénekből állott; talán hogy még egy kis adag közönyösség vegyült a barátságosnak éppen nem mondható érzelmekbe”. A kicsivel több mint egy órás beszédének nagy részét franciául mondta el, a nagyobb gondolati egységek után angolul is összefoglalta gondolatait, az előadás végén pedig néhány mondatban olaszul is összefoglalta mondandóját. Beszédének vezérgondolata hasonló volt a bemutatkozó jegyzékhez, a magyar integritás védelme történelmi, földrajzi, gazdasági és kulturális érvekre hivatkozva. Új elem volt beszédében egy decemberi minisztertanácson ismertetett forgatókönyv, amely szerint a tervezetben szereplő határokhoz való ragaszkodása esetén Magyarország népszavazást kér.
A 2010-es évek második felében bukkant fel egy részlet, amely szerint Apponyi a következőt is mondta ebben a beszédben: „Önök most megásták Magyarország sírját, de Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták Magyarország sírját”. Legelőször 2017. januárjában bukkant fel ez a szöveg a Demokrata hetilap Huszárkonyha rovatában és sokan átvették, Ablonczy Balázs szavaival élve főleg „az élet iskolájába járt nyugdíjas vegyésztechnikusok mellett magyar politikusok a legelkötelezettebb terjesztői.” A Száz év múlva lejár? című könyvében hozzáteszi, hogy totálisan lehetetlen volt akkor ez a szituáció: „Nehéz is elképzelni azt a kommunikációs szituációt, amelyben Magyarország képviselői el akarnak érni valamit Párizsban (az akkor már kézhez kapott szigorú békefeltételek módosítását) és a válaszadásra kapott drága időt a hallgatók jóindulatának megnyerése és érvelés helyett arra használják, hogy a Boris Vian-i „köpök a sírotokra” hozzáállás szellemében inzultálják azokat, akiktől valamit kérni akarnak.”
A beszéd végén Lloyd George érdeklődött, hogy az új határok életbeléptetése esetén hány magyar fog idegen országban élni. Főleg az érdekelte, hogy ezek a magyar a határ mentén élnek, vagy jóval távolabb. Apponyi a Vörös Térképpel válaszolt, amelybe Teleki a békeszerződés ismeretében még délelőtt berajzolta a határokat. Pár percre a jelenlevők közül egy páran Lloyd George asztalához mentek megtekinteni a térképet. Ezután került sor Apponyi olasz nyelvű összefoglalására, majd 10 perccel 4 óra után az elnöklő Clemenceau bezárta az ülést.
A beszéd ugyan Apponyi visszaemlékezései szerint jó hatással volt a hallgatóságra, maga Lloyd George mondta Apponyinak: „Nagyon ékesszólóan beszélt”. Clemenceau-n is változást tapasztalt: a kezdeti „gúnyos vonást” a beszéd közben „jóakaratúnak mondható kifejezés váltotta fel”. Az olasz miniszterelnök, Francesco Nitti is elismerően emlékezett meg a beszédről, memoárjában mélységes meghatottságról számol be, amelyet Apponyi gróf gyakorolt rá, amikor a „párisi legfelsőbb tanács előtt Magyarország igazát akarta megmagyarázni”.
A meghallgatás után az átvett tervezettel Apponyi és a delegáció tagjainak többsége január 18-án hazautazott Budapestre. A pályaudvarra beérkező vonatot ismét hatalmas embertömeg fogadta, „az egész város fekete zászlódíszbe öltözött”. A kezdeti reménykedést felváltotta az elkeseredettség. A közvélemény a nyilvánosságra hozott békefeltételek alapján döbbent rá, hogy Erdély, a Felvidék, a Bácska és a Bánság elvesztése immár kész tény.
Kísérletek a békefeltételek megváltoztatására:
Apponyiék hazaérkezését egy furcsa diplomáciai közjáték követte. Titkos tárgyalások kezdődtek a magyar képviselők és a franciák között gazdasági kérdésekben. Készek voltak Franciaországnak kivételes befolyást biztosítani az ország területén, cserébe a franciáknak a békeszerződés revízióját kellett támogatni. A tárgyalások már komolyabb szakaszba is léptek, végül megszakadtak.
Horthy kormányzóvá választása után új kormányt nevezett ki 1920. március 15-én Simonyi-Semadam Sándor vezetésével. Simonyi-Semadam jogot tanult, majd sikeres ügyvéd lett, később politizálni kezdett. Rá és kormányára hárult a feladat, hogy úgymond elvigye a balhét az elfogadhatatlan békeszerződés aláírásával. A kormány külügyminisztere Teleki Pál lett, aki részletes irányelvet küldött a Párizsban tárgyaló magyaroknak. Mindenekelőtt a határmenti, többségükben magyar lakosságú területek megtartása érdekében szerették volna módosíttatni a békeszerződést tervezetét, de a változtatásra az angolok és a franciák nem voltak hajlandóak. A békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa 1920. május 6-án véglegesnek nyilvánította a békeszerződést. Mivel a magyar békeküldöttség semmilyen változtatást nem tudott elérni, ezért Apponyi május 17-én visszaadta megbízatását. Magyarországnak nem volt más lehetősége, mint a kegyetlenül igazságtalan békeszerződés aláírása.
Közben a Nagykövetek Konferenciája meghozta döntését a békeszerződés aláírásáról és időpontjáról. Hangsúlyozták azt is, hogy a békeszerződést a magyar kormány egy vagy több tagjának kell aláírnia.
Május 25-én összeült a minisztertanács és Teleki Pált javasolta aláírónak. A tanácson részt vevő Apponyi azért helytelenítette személyét, mert a külügyminiszter egy elcsatolandó részről, Erdélyből származott. Apponyi ezen hozzászólásával máris kizárta a leendő aláírók közül azokat, akik a többi elcsatolandó országrészről származtak.
A következő jelölt Emich Gusztáv kereskedelemügyi miniszter lett. Az újabb jelölt is visszautasította a felkérést, mondván rossz egészségének nem tenne jót a hosszú utazást, másrészt küszöbön állt egy magyar-francia gazdasági megállapodás és nem nézett volna jól ki, ha mindkét dokumentumon az ő aláírása szerepel. A minisztertanácson ekkor Szabó István kisgazda miniszter Benárd Ágost munkaügyi és népjóléti minisztert javasolta azzal az indoklással, hogy „neve úgyis francia hangzású”. Felmerült még a béketárgyalásokra is elutazó Praznovszky Iván diplomata és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ neve is. Még pár napig tartott a vita, végül nagy nehezen Benárd és Drasche-Lázár elvállalták a kellemesnek éppen nem mondható feladatot.
A békeszerződés aláírása és tartalma:
Benárd és Drasche-Lázár május 31-én indult vonattal Párizsba és június 3-án érkeztek meg a pályaudvarra. Őket is Henry ezredes várta, aki elkísérte őket szállásukra, egy versailles-i hotelbe. A megbízólevelek cseréje még aznap megtörtént, másnapra nem maradt más, mint a hálátlan feladat végrehajtása.
Az aláírás színhelye a Grand Trianon (Nagy Trianon) palota volt, amely mintegy 20 perces gyalogútra helyezkedik el a versailles-i kastélytól. Eredetileg a francia király nyári pihenőjeként funkcionált, ám XIV. Lajos elajándékozta feleségének. Az épületet a francia forradalom napjaiban feldúlták, később Napóleon állíttatta helyre. A 20. század elején főleg kisebb állami fogadások színhelye volt.
A magyar delegáció délután 4 óra után érkezett meg a palotához. Benárdon és Drasche-Lázáron kívül ott volt még Praznovszky, gróf Csáky István, Wettstein János követségi tanácsos és Bobrik Arnó követségi titkár. A palotán belül a ceremóniára a Cotelle-teremben került sor, ahol már ott voltak a szövetséges és társult hatalmak képviselői. A ceremónia elején Millerand miniszterelnök mondott egy kisebb beszédet, majd felszólította a magyar küldötteket az előkészített békeszerződés aláírására. A két kiválasztott aláírta az okmányt, majd következtek a többi nemzet képviselői. Először az öt főhatalom képviselői látták el kézjegyükkel a békeszerződést, majd a többiek következtek a francia ábécé sorrendjében. Az aláírások sorozata után Millerand ismét mondott egy rövid beszédet és bezárta az ülést, amelynek ideje nem volt több negyedóránál. Magyarország számára jogilag is véget ért a háború.
A béke értelmében a Magyar Királyság területe 93.000 km2-re csökkent. Lakóinak száma 7.600.000-ra apadt. Az új határok mélyen belevágtak a magyar nemzettestbe, aminek következtében 3.200.000 magyar került a szomszéd országok határai közé. Lehetett volna a nemzetiségi elvnek megfelelő határokat húzni, de a volt szövetségeseket ki kellett elégíteni.
Csehszlovákia kapta Észak-Magyarország és Kárpátalja 63.000 km2 területet, 1.072.000 lakossal. Romániának adták Erdélyt, valamint a Tiszántúl és a Bánság keleti felét, amely 102.000 km2-t és 1.664.000 lakost jelentett. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság a Bánság nyugati felét, Bácskát, Dél-Baranyát és a Muraközt kapta 21.000 km2 és 465.000 magyar lakossal.
A békeszerződés csupán 35.000 főben állapította meg a magyar haderő létszámát, ezenkívül jóvátétel fizetésére kötelezte az országot. Az általános hadkötelezettséget megtiltották, még a modern hadviselésben használt technikai eszközök gyártását és tartását is.
A békeszerződés aláírásának napját nemzeti gyásznappá nyilvánították. Az iskolákban és a hivatalokban szüntetet rendeltek el, az újságok gyászkeretben jelentek meg, a zászlókat félárbocra eresztették. Egy újság így számolt be a közhangulatról: „A budapesti templomokban ma délelőtt megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat és a borongós őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették… Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat: a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt, a vértanúk városát, Aradot, és a többit mind, felnevelt kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná tettek véreink közül sok millió hű és becsületes embert… A város és az ország némán, méltóságteljesen, de komor daccal tüntetett az erőszakos béke ellen. Egész Budapest a gyászünnep hatása alatt állott”.
A békeszerződés aláírása után másfél hónappal lemondott a népszerűtlen feladatra vállalkozó kormány.
Utóélet:
A trianoni békeszerződés a magyar történelem legtragikusabb eseményei közé tartozik, az általa okozott traumát az ország napjainkig sem tudta feldolgozni. Az ország a területen és a lakosságon kívül a legjobban fejlődő nagyobb városokat (Pozsony, Kassa, Kolozsvár, Temesvár), bányákat, erdőket, vizeket, hegyeket, vasutat, nyersanyagot vesztette el. Ez szinte padlóra küldte a gazdaságot. A régi nagy városokba csak vízummal lehetett eljutni. A gazdaság mellett a művelődés is jelentős károkat szenvedett el. A történeti tudat szerves részét alkotó emlékek sora került más ország területére, számos költő szülőházának felkereséséhez útlevélre volt szükség.
A történelmi Magyarország felbomlása már a békeszerződés aláírását követő években a történetpolitikai gondolkodás szerves része lett. Az egész korszak folyamán a kérdést a politikailag meghatározott bűnbakkeresés uralta. A baloldali gondolkodók a bukás alapvető okának „a magyar nemesi, népellenes, soviniszta, úri politikát” tették meg, A hatalmon levő jobboldal viszont a háború előtti és alatti „destruktív mozgalmak nemzetellenes aknamunkáját” tette felelőssé. A bűnbak személyét pedig Károlyi Mihályban, Kun Bélában, a zsidókban és a szabadkőművesekben keresték. Kevesen jutottak el arra a következtetésre, hogy a bűnöst nem a fent említettek között kell keresni. A népi írók közé tartozó Németh László szerint „A Habsburg Monarchiát a nacionalizmus végső következése, a népek önrendelkezésének az elve dobta szét. Mihelyt nemzetiségeinket ez a tizenkilencedik századi elv teljesen hatalmába kerítette, Magyarország régi alakjában nem maradhatott fenn, az engedékenység éppúgy felrobbantotta volna, mint a türelmetlenség”. A társadalom teljesen elutasította a diktátumot. Megjelentek olyan jelszavak, mint a „Nem, nem soha!”, emellett megszületett a magyar hiszekegy és a „csonka Magyarország nem ország” jelszava.
A trianoni békeszerződés története napjainkban is a történészek egyik kedvelt témája. A második világháború után nagyon sokáig tabu téma volt Trianon. Egészen az 1960-as évekig kellett várni a tudományos igényű és tárgyilagos feldolgozásra. Az első ilyen munka L. Nagy Zsuzsa által írt A párizsi békekonferencia és Magyarország volt, amely levéltári forrásokra támaszkodva járta végig a kérdéskört. A nyolcvanas években Ormos Mária írta meg a Padovától Trianonig című munkát, amelyhez francia diplomáciai forrásokat is felhasznált. Művében a padovai fegyverszünettől egészen a békeszerződés aláírásáig mutatja be a történteket.
A rendszerváltozás táján szaporodtak meg jobban a témával kapcsolatos írások. A sort Raffay Ernő nyitotta Trianon titkai című művével. Ő volt az első, aki a béke igazságtalanságára és a szomszéd országokban rekedt magyarok sorsára hívta fel a figyelmet. Létrehozta a Trianon Társaságot, majd később a Trianon Kutató Intézetet. Az Intézet 2009 óta adja ki a Trianoni Szemle című folyóiratot, amely a békeszerződéssel kapcsolatos elemzéseket, kutatásokat közöl.
Eddig a legalaposabb összefoglalást Romsics Ignác készítette el. A három kiadást megért művében a 20. század elejétől egészen a békeszerződés végrehajtásáig mutatja be a történéseket, egyaránt bemutatja az Osztrák-Magyar Monarchia 20. század eleji állapotát, az első világháborút és azt követő forradalmakat és a békeszerződéshez vezető utat.
Először tanulmányként jelent meg egy 20. századi mítoszokról szóló könyvben Ablonczy Balázs Trianon-legendák című írása, a békeszerződés aláírásának 90. évfordulójára könyv alakban is kiadták. Ebben kisebb írások olvashatóak, többek között Clemenceau magyar menyéről, Apponyi Albertről és természetesen az összeesküvés-elméletek sem hiányoznak.
Az 1980-as években brit nagykövet volt Magyarországon Bryan Cartledge, akit elkezdett érdekelni az ország története. Trianon egy magyar szemével című könyvében a békeszerződéshez vezető utat vizsgálja a korszak két politikusa, Bethlen István és Károlyi Mihály pályáján keresztül.
A 90. évfordulón az Országgyűlés a 2010. évi XLV. Törvény értelmében a békeszerződés aláírásának napját a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította, emlékezve a magyarság egyik legnagyobb tragédiájára.
A 100. évfordulóra jelent meg Ablonczy Balázs Ismeretlen Trianon című könyve, amely főleg társadalomtörténeti szempontból vizsgálja Trianon kérdéseit. A kötet végén nagyon jól megfogalmazta, hogy miért kell 100 év után is Trianonról beszélni:
"Ha felvetődik a kérdés, hogy miért is beszélünk annyit Trianonról, a válasz részben ez: mert a mindennapjainkat át- meg átszövi a trianoni békeszerződés emlékezete. Utcanevekben, emlékművekben, településhatárokban, intézményekben. A másik magyarázat minden bizonnyal az, hogy a határon túli magyar közösségek léte, sorsuk, a jogaikért vívott küzdelem, az ő problémáik folyamatosan emlékeztetnek minket arra, hogy miért és mi történt száz évvel ezelőtt. Harmadrészt Trianon az elmúlt évszázadban, de főleg a rendszerváltás óta eltelt időben metaforává vált – minden rossz jelzőjévé. Ezzel párhuzamosan valós tartalmai elhalványultak, mitikus magyarázatok kerültek előtérbe, amelyek fel-felhasználnak valós elemeket, de a nemzeti önismeretet és a közösségépítésben oly fontos „közös emlék a múltból -,közös terv a jövőre” tanácsát alig szolgálják."
A békeszerződés centenáriumára Magyarország Kormánya egy százméteres emlékművet készíttetett Budapest belvárosában, míg Budapest főpolgármestere, Karácsony Gergely kezdeményezte, hogy 2020. június 4-én 16.30 perckor álljon le az élet egy pillanatra Budapesten.
Felhasznált irodalom:
Ablonczy Balázs: Ismeretlen Trianon. Az összeomlás és a békeszerződés történetei 1918-1921. Jaffa Kiadó, Bp., 2020.
Ablonczy Balázs: Száz év múlva lejár? Újabb Trianon-legendák. Jaffa Kiadó, Bp., 2022.
Apponyi Albert gróf: Hogyan kötöttük meg a békét a világháború után? (Részletek) In: Rubicon 2014/6
Cartledge, Bryan: Megmaradni… A magyar történelem egy angol szemével. Officina Kiadó, Bp., 2011.
Püski Levente: A Horthy-korszak 1920-1941. Magyarország története 18. kötet (főszerk.: Romsics Ignác). Kossuth Kiadó, Bp., 2010.
Romsics Ignác: A 20. század rövid története. Rubicon-Ház Bt., Bp., 2011.
Romsics Ignác: A magyar határok kérdése a békekonferencián. In: Rubicon 2014/6
Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés. Osiris Kiadó, Bp., 2007.
Romsics Ignác: Huszadik századi traumáink. Trianon és a holokauszt. In: Rubicon 2012/9-10
Romsics Ignác: Magyar miniszterelnökök, 1919-1945 In: Rubicon 2007/4-5
Salamon Konrád: Magyar történelem 1914-1990. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 2004.
Simon Attila: A velünk élő Trianon. Elérhető az Interneten: https://ujszo.com/napilap/szalon/2010/06/05/a-velunk-elo-trianon (2015-05-03)
Szegedy-Maszák Mihály: A polgári társadalom korának művelődés II. (1920-1948). Szellemi élet. In: Magyar művelődéstörténet (szerk.: Kósa László). Osiris Kiadó, Bp., 2006
Tóth Andrej: Magyarország meghívása a párizsi békekonferenciára. In: Rubicon 2014/6
Töttös Gábor: A trianoni béke kormányfője: Simonyi-Semadam Sándor. In: Rubicon 2010/4-5
Vízi László Tamás: Ki írja alá a trianoni békét. In: Rubicon 2014/6
Wikipédia cikkek:
- A Nemzeti Összetartozás Napja https://hu.wikipedia.org/wiki/A_nemzeti_%C3%B6sszetartoz%C3%A1s_napja (2015-05-03 )
- Raffay Ernő https://hu.wikipedia.org/wiki/Raffay_Ern%C5%91 (2015-05-03)
- Trianoni Szemle https://hu.wikipedia.org/wiki/Trianoni_Szemle (2015-05-03)
